Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

MÁK2.0 – upgrade után

2011.10.23. 23:15

 2011. október 06. 19:00 / Feri

 

Az Alexandra étteremkalauz 2011-es kiadása az év konyhafőnökének választotta Huszár Krisztiánt, a MÁK bistro nagyszerű séfjét. Ennek alkalmából az étterem 2 (egy eredeti és a nagy érdeklődésre való tekintettel egy megismételt) estére eltért a hagyományos napi működéstől és egy zártkörű – bárki foglalhatott asztalt, csak a helyek száma volt korlátozott – vacsoraesttel és különleges, 12 fogásos menüvel ünnepelte az eseményt. Naná, hogy ott voltunk. És hogy sikerült? A következő jelzők kavarogtak bennem a végén: kurva jó, fiatalos, leterhelt, rohanó, kompetens, ötletes, tájékozatlan, kedves, gépies. Amint látszik, eléggé ellentmondásos érzelmekkel tértünk haza.

Nagyon szerettük – és még mindig szeretjük – a MÁK-ot. Írtunk már róluk egy visszatekintést, amiben dicsértük őket. Azóta vágyom rá, hogy visszatérjünk és újra megízlelhessem a pintcho-kat és egyéb csodákat. Az étterem egy rövid időre bezárt, hogy upgrade-elje magát. A nagy változások után  hivatalosan is élesbe ment az új verzió és ez a bejegyzés már a MÁK 2.0-ról szól.

 

1.     Megközelíthetőség

Budapest V. ker., Vigyázó Ferenc u. 4. www.makbistro.hu

Korábbról: „A belvárosban helyezkedik el, ezért könnyen megközelíthető tömegközlekedéssel, ami nagy előny lehet, hisz a környékén való parkolásért borsos árat kell fizetni.” Ez még mindig így igaz. Most is tömegközlekedéssel közelítettük meg (kék metró, Arany János megállótól pár perc séta). A megállótól az étteremig vezető utat kicsit feldobtuk és a Bazilika felé „kerültünk egyet”. Jól esett ez a rövid séta a kulináris élmények előtt.

 

2.     Ételek

Különleges esemény – különleges ételsor. Az étterem így aposztrofálta a menüt: „Krisztián összeállított egy olyan menüsort, melyben kreativitását és fantáziáját bemutathatja, nincsenek konvenciók, határok, korlátok.” Igen, eltértek a hagyományos napi étlaptól. Kipróbálhattuk, milyen lenne, ha degusztációs menüvel is dolgoznának. Bár nekem eddig sem volt problémám a séf kreativitásával és fantáziájával. Sőt! Bevallom, nekem jobban felkeltette az érdeklődésemet az eredeti étlap, mint az itt összeállított menü. 1-2 kivételtől eltekintve, nagyon el kellett engednem a fantáziámat, hogy meglássam a kreativitást és a konvenciók/határok ledöntését az ételekben. Például, ha csak annyit látok az étlapon, hogy töltött paprika, akkor nem marad más, csak a bizalom a séf felé, hogy ilyen töltött paprikát nem eszek máshol, érdemes megkóstolnom. De ugye ez egy különleges alkalom volt, ki kellett valami „mást” találni. Valószínűleg logisztikai okai is voltak a menünek.

És akkor lássuk a medvét!

Welcome prosecco-val kezdtünk, amit a menü tartalmazott. Jó indítás, főleg az után, hogy valahogy ismét eltűnt a foglalásunk, így csak hátul, a sarokban kaptunk asztalt. Nem rontott a hangulatunkon, de furcsa, hogy velünk mindig ilyenek történnek.

Érkezett a kenyér és hozzá, hála istennek, nem vajat, hanem egy kis olajat kaptunk.

Zöld. Ez jutott eszembe az olajról. Éreztem benne a „zöld” ízt és ez nagyon különlegessé tette. A kenyér finom volt, de túl sok izgalmat nem rejtett.

Ezután menetrendszerűen érkezett az amuse bouche.

Sóskamártásban tengeri pisztráng (vagy szajbling – mindkettőt mondta a pincér, de mivel a kettő nem ugyanaz, nem tudjuk, melyik volt ténylegesen), szívkagyló, kapribogyó. Sajnos már nem annyira emlékszem rá, pedig itt még alkoholt sem ittam (túl sokat). Biztos, hogy ízlett – kérdés, hogy mennyire. Rémlik, hogy a sóska finom volt, de nem az általam annyira kedvelt – szerencsére anyósom mindig meglep vele, amikor hazalátogatunk – édes sóskamártás, hanem a sóska eredeti, nyers ízét kaptuk. Ízlések és pofonok, ugyebár.

Tünde: Finom tengeri sós illata és íze volt az egésznek. A pisztráng visszafogott volt, már-már semleges ízű a többihez képest. A kapribogyó markánsságával még szórakoztatóbbá tette a szánkat – hajazva az amuse bouche szó szerinti jelentésére: a száj szórakoztatója.

Aztán az előre megadott menüsor alapján elindult a futószalag.

Vadkacsaleves macitökkel.

Nem egy jól sikerült kép, de azért látszik, hogy milyen szép arany színe van a levesnek. Nagyon finom volt és a macitök nagyon jól feldobta – bármi is legyen az.

Hozzászóló: A maciktök édeskés íze leginkább a sütőtökhöz hasonlított, a paníros része kissé sós és füstös volt – nagyon bejött. A leves consommé-szerű volt, annyira koncentrált volt az íze. Valami különleges aroma jellemezte, ilyen lenne a vadkacsa? A tetejükön úszó zellerdarabkák tovább színezték a levest.

Szent Jakab kagyló sárgaborsóval.

Ez valami isteni volt. Miből állt? Szent Jakab kagyló, tökéletesen elkészítve – bár még sosem ettem rosszul elkészített Szent Jakab kagylót (talán csak szerencsém volt eddig). Sárgaborsó és sárgaborsó püré. És itt álljunk meg egy szóra. A püré az valami olyan volt, amit le sem lehet írni. Így csak annyit írok, hogy finom volt – a finom elé pedig mindenki tegyen olyan jelzőt, ami számára igen magas színvonalat képvisel. Ami pedig az egész tálat megfűszerezte, az a paprikamártás volt (nekem a Szarajevóban eltöltött 1 év után egyik kedvencemmé vált ajvár jutott róla eszembe, lehet az volt?). Dicsérjük együtt Huszár Krisztián fantáziáját!

Még a leves fogyasztása során megkívántam a bort, és mivel ebben mindig segítséget kérek – mindenki foglalkozzon azzal, amihez ért, én pedig nem vagyok sem borász, sem szakács, sem sommelier –, most is magamhoz „rendeltem” a borokhoz kiválóan értő pincért és rendeltem… volna, ha időben odaért volna. Zsúfolt este volt, később már odafigyeltem erre és hamarabb jeleztem igényeimet.

Mivel a tányér alján már alig maradt leves mikor a sommelier odaért, így inkább már a kagylóhoz és az utána következő mangalicafülhöz szerettem volna bort rendelni – nem akartam 12 pohár bort meginni, így csoportonként 1 pohár volt a tervem. Kis gondolkodás után megszületett a döntés, St. Andrea féle Magyalos Kadarka lesz a megfelelő nedű. Miért? Mert egy kicsit könnyedebb – „vegetáriánus, lekerekedett”, szólt az ajánlás – és mindkét ételhez passzol. Ezért szeretem igénybe venni a sommelier segítségét, mivel (jobb esetben) ismeri az étlapot és a borokat, így mindig a megfelelő döntést tudja meghozni – ha pedig szeret egy kicsit „kreatívoskodni/meghökkenteni”, akkor még szimpatikusabb.

Egy szó mint száz, olyan bort kaptam, ami után „megnyaltam a tíz ujjam”. Még Tünde is rendelt belőle egy pohárral később, annyira finom volt. Így az év séfjének menüjéhez az év borászának borával láttunk neki.

Tünde: Minden Feri által leírttal tökéletesen egyetértek! Kiemelném továbbá, hogy nekem nagyon bejött az, hogy az étel tetejére volt szórva frissen őrölt bors és darabos tengeri só, ami valamiképpen elvált az ízektől, de mégis olyan egységben volt élvezhető az étellel, hogy az valami mennyei volt.

Mangalicafül fügével, káposztával és petrezselyempürével (Eredetileg: sertésfül káposztával és mandulahabbal – én örültem a változásnak).

Nem ez volt Tünde kedvence, de én szerettem. Ismét fantáziadús étel és itt érezni lehetett a határok feszegetését is. A malacfül az malacfül volt, porcból és zsírból állt, amit megsütöttek – nagyon finomra. Már maga az, hogy helyet kapott a menüben meglepett – és egyben még nagyobb „MÁK-fan„-ná tett. A káposzta és a füge párosítása zseniális volt. De ami még különlegesebbé varázsolta, az a petrezselyempüré. A petrezselyem erős íze, a káposzta savanyúsága és a füge édessége egy nagyon különleges egyveleget alkotott.

Tünde: Hát igen, eszembe se jutott megkóstolni a malac fülét! Már a gondolatától is kiráz a hideg… De a fügét imádtam! Pedig csak egyetlen betű az eltérés a kettő között. ;) Boros, szilvához hasonlító íze volt. Az illatáról drága Nagyapám téli boros teái jutottak róla eszembe. A káposzta a husi olajában készülhetett, ettől lehetett a szokásostól eltérő íze. A friss, zöld ízű petrezselyempürében is érezhető volt a darabos tengeri só, ami szintén bejött.

Borjúvelő pisztáciás spenóttal és sült fokhagymával.

Azt hiszem, ez volt Tünde kedvence. Figyelem, agyvelőről beszélünk, nem csontvelőről! Mi szeretjük, főleg Tünde. Mellette a pisztáciás spenót szuperzöld volt. Pisztácia nekem inkább csak illatra volt meg, mint ízre. Mindenesetre ez is nagyon finom volt, a hagyma megsült, de mégis megtartotta a jellegzetes ízét ezzel is „fűszerezve” a cseppet sem unalmas tányért.

Tünde: Igen, ez tényleg nagyon finom volt. Sajnos nagyon ritkán találkozom agyvelővel az éttermekben. Anyukám csinált nekem sokat régen – örült, hogy végre eszek valami hús-szerűt –, imádom hagymás-tojásosan, de rántva is nagyon finom. Jelen esetben is hozta az elvártak szerinti tökéletes színvonalat. A pisztácia darabosan is megtalálható volt a tányéron, illata meghatározta az aromákat.

Zöldalma granita

Vagyis (inni való) zöldalma jégkása, ami íztörőként funkcionált. A kép elég homályos, de amúgy sem a látványa volt a lényeg. Zöld jégkása fehér habbal a tetején. A zöldalma jól végezte a dolgát, semlegesítette az előző fogásban szereplő fokhagyma erőteljes ízét.

Polentakrém zöldborsóval és rókagombával.

Húúú, ez nagyon finom volt. Szívesen megtanulnám, hogy tudják ennyire megőrizni a friss zöldségek ízét. Nem vagyok zöldborsó rajongó, de itt nagyon lenyűgözött a frissessége. A polenta méltó versenytársa volt a borsónak, amit a rókagomba tett teljessé. Az eredeti menüben a rókagomba helyett vargánya jus szerepelt. Fimon volt így is, de nagyon kíváncsi lettem volna, hogy milyen vargányával, ugyanis az a kedvenc gombám.

Tünde: Isteni krémes volt a polentakrém. Ezt még az Anyu is megkóstolhatná – aki kicsi korában felfalt minden ehetőt a környékén, csak a polentát (nálunk puliszkának hívták) nem tudta megenni, mert szúrta a torkát –, biztos vagyok benne, hogy ez neki is ízlene. A zöldborsó a pincér szerint pisztáciás volt (nekem inkább ánizsosnak tűnt), de én azt nem éreztem rajta, csak a speciális keleti fűszerkeveréket.

Itt már kellőképpen megszomjaztam, és ismét igénybe vettem a sommelier szolgáltatásait. Illetve tanulva a korábbiakból, előre gondolkoztam és már a jégkása előtt kiválasztottuk a bort. Mégpedig egy Burgundiából érkező Chanson le Bourgogne Pinot noir 2007-et. Ez egy jóval testesebb, fajsúlyosabb bor, mint a korábbi kadarka. Tünde nem szerette annyira, én annál jobban. A benne lévő ánizsos hatás miatt jól passzolt az ételhez, és a mizó sügérhez is jól illett. Ugyanis ehhez a 2 fogáshoz próbáltunk bort találni és nem is volt rossz választás. Mindenképpen meggyőzött – önmagában is.

Mizó sügér zöldbabbal és tárkonyos burgonyapürével és kalamári szósszal.

Kezdek nagyon nyálassá válni, de ezt is csak dicsérni tudom. Finom ropogós bőrű, puha húsú hal. Kalamári szósz szintén fenséges volt. A zöldbabra pedig ugyanaz érvényes, mint az előző zöldborsóra: roppanós állag, erős és friss zöldbab íz. A tárkonyos burgonyapüré viszont elég érdekes összhatást eredményezett, így ezt csak mértékkel fogyasztottam. Mintha mentát éreztem volna benne. Állítólag volt benne, de csak nagyon kicsi. Nem vagyok biztos a dolgomban, hiszen egyrészt én erősebben éreztem benne, mint egy picit. Másrészt nem volt túl meggyőző az üzletvezető válasza. Később pedig le is bukott egy blöffjével...

Tünde: A tárkonyos burgonyapüré nagyon nem ízlett. Bár nagyon krémes volt, de tartalmazott valami olyan aromát, amit nem szerettem. Rákérdeztem, hogy mi van még benne a tárkonyon kívül, talán menta? Amire a pincér azt mondta, hogy igen van benne egy pici. Aztán tovább ízlelgetve rájöttem, hogy itt is inkább az ánizst éreztem. Na ezt se tudjuk már meg. A szósz finom halas volt, a sügér pedig isteni.

Töltött paprika.

Otthon nem így néz ki a töltött paprika. Újabb bemutató kreativitásból és újragondolásból. Mégis egy kicsit elhalványult a többi fogás mellett. A paprikát mangalicaszűzzel és kenyérmorzsával töltötték meg, az egyébként bele való rizst paprikakrémmel mellé tálalták. Finom volt minden összetevő, de nem nyűgözött le igazán. Lehet, hogy itt már túl sok bort ittam?

Itt már majdnem bölcs állapotba kerültem, így úgy éreztem, hogy muszáj egy újabb pohár bort innom a teljes bölcsesség eléréséhez. A választásom (könnyen meg lehet győzni e tekintetben, egyből rábólintottam az ajánlott borra) a világ egyik legmagasabban fekvő Mendóza borvidék (Argentína) szőlőiből készülő 2009-es évjáratú Achaval-Ferrer Malbecre esett. Finom volt, de az est bora magyar lett, mégpedig a kadarka. Tünde szerint is, így itt ő is rendelt egy pohárral a „Magyalos” borból.

Tőkehal pil-pil

A meghirdetett menüben Kokotxa szerepelt, itt már pil-pil. Kövezzetek meg, de egyik esetben sem volt bármi fogalmam, hogy mit is rejt a név. A Kokotxa még mindig ismeretlen (talán csak egy másik elnevezés a pil-pil-re), de a pil-pil már megvan. Felvilágosítottak. A pil-pil szósz igazából tőkehalmajonéz. A tőkehal bőrét és olívát hevítenek fel, majd jéggel lehűtik. Majd ismét felhevítik-lehűtik és ismét és ismét. Egészen addig, amíg a bőréből kiválik a kollagén. Unalmas lehet elkészíteni, fogyasztani viszont nem volt az. Ha nem is ez volt az este legjobb fogása, mindenképp érdekes volt megkóstolni.

Tünde: én a pil-pilt inkább olívás halzsírnak hívnám, ennél fogva nem is igazán tetszett. Az előállítási metodikája izgalmasan hangzott, de ízre abszolút tömény zsírnak éreztem. Csöppet sem nyűgözött le.

Itt történt a pincér blöffje: megkérdeztük, hogy mi volt az a zöld fűszer a tányéron, amire az egyik pincér a zöldborsó hajtást mondta nagy magabiztossággal, míg egy másik, bizonytalanabb pincér inkább megkérdezte a séf urat, aki lime ízű bazsalikommal válaszolt a kérdésünkre. Pókerben hasznos a blöff, de egy étteremben nem kellene erőltetni, ugyanis a vendég úgy érzi ilyenkor, hogy bizony hülyének nézik. Mindenki ismeri a sánta kutya és a hazug ember esetét.

A poharam kiürült, így jó ötletnek tűnt, ha kérek egy másik, a pil-pil-hez illő bort. Jött is az ajánlás, mégpedig a Tornai pincészetből egy 2008-as Aranyhegy juhfark Somló dűlőiről. Egy rendkívül savas, testes fehérborról beszélünk, így kicsit kockázatos volt a választás. Ugyanis ezt valaki vagy nagyon szereti vagy nagyon nem. Szeretek kockáztatni, már tartottam is a poharamat. Én – és Tünde is – az első táborba tartozunk, nagyon tetszett, meglepően finom volt.

Almatatin mák fagylalttal.

Ezzel el is érkeztünk a menü végéhez. Ja nem, ott van még a petit four. Arról is lesz szó. Mi is az az almatatin? Én nem tudtam. A fáma szerint a francia Tatin család almás sütit akart készíteni, de elbaxták és az almát kihagyták belőle. Kérdem én, ez hogy történhetett meg? Gyanús a dolog, biztos ők is bölcsre itták magukat előtte, de az is lehet, hogy már elérték a halhatatlan szintet. A lényeg, hogy javítottak és rárakták a süti tetejére az almát. Szép történet. A MÁK-ban a tetejére stílusosan még egy mák fagyi is került. Ennek vajon mi a története? Honnan maradhatott ki a mák?

Fenséges volt. Köszönjük a Tatin nővéreknek, de még inkább Huszár Krisztiánnak. Egyszerű recept, isteni eredmény. Egyébként elképzeltem a receptet: igyál meg egy üveg bort, kezdj el sütit sütni, nézd meg mit hagytál ki és tedd a tetejére. Nagy móka lehetett. :)

Tünde: A desszertről Feri minden említésre méltót leírt már, én csak a szubjektív, asszociatív élményeimmel egészíteném ki. Az almatatin tetején lévő mákos égetett cukorról újabb kicsi kori emlékek törtek elő belőlem. Apukámmal kitaláltuk, hogy mi majd csinálunk otthon égetett cukrot, mondván, hogy ő mennyire szerette azt gyerekkorában és majd most megmutatja nekem is, hogy az milyen jó dolog. Anyu is a segítségünkre sietett… volna, de persze mi Apuval jobban tudtuk, hogy hogyan kell ezt csinálni, úgyhogy nem hagytuk, hogy beleszóljon a mi dolgunkba. Egyébként is, Apu valamikor cukrásztanuló volt, úgyhogy bátran alapozhattunk a szaktudására (bár elgondolkodtathatott volna a tény, hogy csak egy hétig hódolt eme mesterségnek), ami jelen esetben rendesen cserbenhagyott minket. „Hozzáértő”, hosszas kísérletezgetésünk eredményeként Anyunak végül jó néhány fazekat kellett kidobnia, mert mindegyikbe belekeményedett a megolvadt cukor. Úgy jártunk, mint a mesében a gólya és a róka, amikor elhívják egymást vacsorázni és egyik sem a megfelelő formátumban tálalja az étket a másik számára – csak néztük és az egész házban terjengő illatok gazdájára áhítozva, mélyen szippantgattuk be az égetett cukor illatát a tüdőnkbe. Csak bíztunk benne, hogy valaha még ki tudjuk engesztelni Anyut, aki végül megmutatta nekünk, hogy hogy is kell csinálni az égetett cukrot. Milyen jó is volt gyereknek lenni…

Itt már egyenesen kötelező volt egy desszertbort rendelnem. Hívtam is a „barátomat”, hogy találjuk ki együtt. Annyi kikötésem volt, hogy ne aszú legyen. A borlapon a 4 fajta aszún kívül csak 2 desszertbor szerepelt. Viszont egy csendes fejrázással tudtomra adta a pincér, hogy azokat nem ajánlja. Néztünk kicsit egymásra, majd jött a sommelier-től a mentőötlet, hoz hozzá egy portóit. Hurrá, ide vele! Aztán csak annyit láttam, hogy a borhűtő előtt szaladgál és keresi az ajánlott italt. Majd eltűnt a pultban és megjelent egy 3 puttonyos aszúval. WTF?

Még most sem értem, mi történt. Valószínűleg nem találta a portóit. Értem én, hogy már nagyon unta a dolgot, de ezt egy kicsit finomabban is intézhette volna. Mindegy, már én is untam kicsit, így beletörődtem. De megjegyeztem.

Petit four

A petit four ugye az étkezés végén fogyasztott „kis sütő”, azaz apró bonbonok, meglepetések. Van ahol a kávé mellé vagy egy nagyobb desszert részeként kerül az asztalra, itt – illetve ahol eddig jártunk, szinte mindenhol – amolyan utódesszertként érkezett. De mi is volt a fatálcán?

Felül csokitorta fehércsoki mousse-szal, középen biomust, alul pedig málnás vaníliakrémes süti. Ezt inkább értékelje Tünde.

Tünde: Isteni krémesek voltak a csokoládék. A biomust nem volt rossz, de a nyomába se ért annak a tényleg bio mustnak, amit Apósom készített szorgosan minden ősszel. Na az volt az igazi bio must! Benne volt minden, ami a szőlőtőkéről a szőlővel lekerült, a pókhálótól a különböző bogarakon keresztül a szorgoskodó méheken át mindennel. Le kellett rendesen győzni a tudatomat, hogy megkóstoljam, de az élmény tényleg mennyei volt! Igaz, a méregtelenítésről sem kellett utána külön gondoskodni.

A málnás vaníliakrémes is fenséges volt, a tetején újabb adag égetett cukor díszelgett.

A menüsor utolsó fogásának elfogyasztása után én már olyan hangulatban voltam, hogy ha kijött volna a séf úr (aki néha kidugta azért a fejét a konyhából), tuti megtapsoltam volna. Remélem, nem egyedül lettem volna vele és olyan feeling alakulhatott volna ki, mint mikor egy hosszú út után landoláskor megtapsolják a repülőt vezető kapitányt. Feri szerint csak a hülyék szoktak ilyet csinálni – én szoktam…

Vége volt a vacsorának, ilyenkor le kell dugaszolni ezt a sok ételt, nehogy kifolyjon. Most is megtörtént, rendeltünk gyorsan egy hamvas vegyesgyümölcs és egy tokaji furmint pálinkát. Van még nekik 2 különleges párlatuk, ami répából és spárgából készült. Érdekesen hangzott, de itt már nem akartunk kísérletezgetni.

 

3.     Kiszolgálás

Talán szerencsésebb lett volna kicsit kisebb vendégkörrel megrendezni az eseményt, így kicsit túlvállalták magukat. Ez főleg a kiszolgáláson látszott, ez volt az étterem gyenge pontja aznap. De ezt tudjuk be a különleges eseménynek.

A korábbi tapasztalatokat is felelevenítve összességében mégis tetszik a szerviz. Ahogy ezt korábban is írtuk, „Figyelmes, kedves, szimpatikus társaság, laza, de mégis színvonalas szolgáltatást nyújt.” Odafigyelnek a vendégekre, segítenek a választásban. Amikor úgy érzik, hogy a választás nem a legtökéletesebb, akkor kedvesen előállnak egy jobb ajánlattal. És általában igazuk is van. Ez erre az estére is elmondható, de a végére kicsit elfáradtak. Illetve az est jellegéből adódóan kevesebb idejük maradt ránk, mint azt mi elvártuk volna.

 

4.     Feeling

A hangulat vitathatatlanul itt a legjobb jelenleg Budapesten. Mi legalábbis itt vacsoráztunk a legjobb hangulatban. Laza, fiatalos már-már romkocsma jellegű a belső tér.

A pincérek egyszerre lazák és elegánsak, külsőre is sugározzák a fent leírtakat. Nincs bajunk az elegáns éttermekkel, de igazából a lazább, fiatalosabb helyeket kedveljük. Ezért is szerettük a Bábelt, de itt még egy lapáttal rátettek, ezért nekem még jobban bejött. Ide tényleg bármikor bejöhetsz, akár egy farmer-póló összeállításban is.

Nem is beszélve a mellékhelyiségekről! Na az tényleg laza volt, de egyben ötletes is. Beszéljenek helyettem a képek.

Az étterem külső megjelenését az az épület határozza meg, amiben MÁK helyet kap. Elég nagy ablakokkal és ajtókkal rendelkezik, amik jó időben nyitva is vannak. Így a belső enteriőr a külső megjelenést is feldobja. Egyébként a MÁK logója is nagyon tetszik.

 

5.     Árak

Ismét csak az előző írásból merítek: „Az árak tükrözik a hely színvonalát, inkább vastagabb pénztárcával rendelkező gasztrorajongóknak ajánlom napi látogatásra. De mindenkinek érdemes kipróbálni!” Illetve ugyanaz érvényes itt is, mint amit Tünde a Bábel esetében kifejtett: „Mindig nehéz egy topétteremben az árakról írni. Nyilván iszonyat sok egy vacsoráért otthagyni 60ezer forintot. Természetesen ez is relatív. Vannak olyan helyek, ahol szintén elkérnek ennyit és az ár nagyságrendjének a közelébe sem ér a nyújtott szolgáltatás. Mi ezeket az éttermi élményeket úgy éljük meg, mint egy wellness-hétvégét vagy egy kirándulást. Amit nyújtottak, az ért ennyit – legalábbis a mi értékrendünk szerint és a mi pénztárcánkhoz mérten.” Tartjuk a véleményünket jelen esetben is.

A mostani menü viszont nagyon megérte. 16.000, Ft.- egy 12 fogásos menüért az év séfjétől, mindenképpen jó vételnek számít. Ár/érték arányban pedig egyenesen olcsó. Természetesen a sok bor itt is nyomot hagyott a számlán, de így is nyújtott akkora élvezetet, hogy azt mondjam rá: „Ez jó mulatság, férfimunka volt!” És meg is érte!

 

6.     A Gasztrotúrák összegzése

Nem ismétlem többet magam, olvassátok el a visszatekintést a korábbi látogatásunk összegzéséről. Ezt az estét, pedig összegeztem az elején. Átlagon felüli ételek, átlagon felüli kiszolgálás, átlagon felüli hangulat.

Ha össze kellene állítani a tökéletes helyet, akkor a következő lenne: vizualitás és kiszolgálás a Bábelből, ízek és ételek a Costesből (illetve a Chateau Visz-ből, de azt még nem „ismerjük”), hangulat és kreativitás a MÁK-ból.

Minden probléma, kellemetlenség és annak ellenére, hogy nem ők helyezkednek el a listánk élén, de az összes pozitívum figyelembe vétele után nekem jelenleg a MÁK a kedvenc éttermem. Ha egy hétköznap arra támadna kedvem, hogy beüljek valahová vacsorázni, és még megfelelő mennyiségű pénz is van a zsebemben, egy percet sem nem gondolkoznék, hova menjek. Irány a MÁK! Mindenkinek!

 

Pont:

9/10