2011. október 18. / Tünde

 

Furcsa, vegyes érzésekkel indult a reggel. Egyrészt nagyon örültem, mert megismerkedhetünk végre Törökország legnagyobb üdülőparadicsomának fővárosával, Antalya-val, másrészt pedig szomorú voltam, mert rohamos léptekkel közelítettünk a nyaralásunk végéhez. Érkezésünkkor nem is gondoltam volna, hogy ennyire megszeretem ezt a helyet.

Az utolsó napra is jutott mindenből, újabb közlekedési, kulturális és természetesen izgalmas gasztronómiai élményekkel gazdagodtunk.

 

2011. október 18. (kedd)

Parkfora Restaurant 10:00

Utolsó reggelinket is a szokásos helyen költöttük el. Megpróbáltunk jól bereggelizni, hogy legyen elegendő energiánk az egész naposra tervezett kirándulásunkhoz. Tojásos összeállítással kezdtünk,

ami mellé szedtünk egy kis zöldséget és sajtot is,

majd kihagyhatatlan édességekkel fejeztük be a kalóriadús reggelinket. Eszembejutott ugyanis, hogy tegnap megláttam két különleges feltétet a palacsintákra, amiket muszáj volt még megkóstolnom, mielőtt hazamegyünk.

Az egyik a baloldalon lévő, világos színű, de nem átlátszó szezámolaj szósz – nem volt baj, hogy hoztam mellé a biztonság kedvéért egy kis nutellát és málnaszószt, ugyanis nem igazán ízlett. Nem volt rossz íze, de nem palacsintára való (bár nem jut eszembe semmi más sem, amihez jónak gondolhatnám). A másik a rózsadzsem (a jobboldali palin látható). Na az valami mennyei! Illatra teljesen olyan, mint a rózsavíz illatú pacsuli, ízre pedig pontosan olyan, mint amilyennek elképzeltem azt pici koromban, amikor az illata alapján tetszetős kölnibe belenyaltam. Persze annak közel sem volt ilyen íze, úgyhogy miután megkóstoltam, maradtam inkább a szagolgatása mellett. Ez viszont valami csoda! A rózsa fantasztikus illata ölt testet egy édes szószban, isteni! Sajnálom, hogy nem hoztunk belőle haza is (biztosan tudtunk volna a nap során vásárolni belőle, de sajnos elfelejtettem – na majd legközelebb).

Feri maradt a számára már jól bevált méznél és meggylekvárnál, illetve ő is kipróbált egy újdonságot a narancsdzsem formájában, de nem jött be neki.

 

Antalya városnézés, 11:00

Miután jól bereggeliztünk, lesétáltunk a hotel előtti 2x2 sávos útra, ahol a buszok jártak. A városközponttól 17 km-re voltunk, így gyalog kicsit hosszú lett volna az út, tehát a közlekedés ezen módját kizártuk. Mivel nem siettünk és úgy gondoljuk, egy ország kultúrájához hozzátartozik a tömegközledése is, a taxizásnál jóval izgalmasabbnak ígérkező buszos utazás mellett döntöttünk. Sikerült is mintát vennünk a török mentalitásból. Történt ugyanis 1-2 mozzanat, ami jól jellemezte az átlagos hozzáállást. Becsület: az utazást követően a buszról hátul leszálló utasok ahelyett, hogy eltűntek volna a szomszédos utcákban, előrefáradtak az első ajtóhoz és odaadták a sofőrnek a menetjegy árát! Melegszívűség: a buszra fölszállt egy 10 év alattinak tűnő, iskolás kölyök. Csak nagy értékű, papír pénze volt, azzal akart fizetni. Mikor ezt meglátta a mögötte álló kb. 40-es hölgy, szó nélkül elővette a pénztárcáját, csörgött kicsit az apróval, majd kérés nélkül odanyújtotta a kissrác helyett a török lírát a vezetőnek. Nem volt drága a jegy, de a nő előzékenysége és kedvessége jóval több értéket képviselt annál az egy dollárnál. Ennyi volt a közel  ¾ órás út ára, ami nem volt egyébként túl kényelmes. Igazi tömegnyomor volt a buszon, de jól elszórakoztunk a helyi lakosokat figyelve, illetve a fel-le ugrálásokkal, amit minden egyes megállóban eljátszottunk. Muszáj volt ugyanis elől a lépcsőkön állva utaznunk, mert máshonnan nem lehetett volna kilátni (engem meg nagyon érdekelt az utcakép), illetve olyan alacsony volt a busz belmagassága, hogy Feri beütötte a fejét a tetőbe, amint volt egy kisebb bukkanó az úton. Egyébként a vezető is jó fej volt, figyelt ránk, lassabban hajtott, amikor nyitva hagyta az ajtókat a meleg miatt. Mindig kedvesen mosolygott ránk és külön szólt nekünk, hogy hol kell leszállnunk. Nem bántuk meg, hogy a buszos közlekedést választottuk, de gondoltuk, hogy hazafelé már nem fogunk ezzel időzni.

A buszról leszállva igazi keleti hangulatú városrészben találtuk magunkat. Nagy nyüzsgés, mindenféle csecse-becsét áruló üzletek, kismotorok, pálmafák. Az Old City-be, „helyiül” Caleici-be igyekeztünk. Egy téren találtuk magunkat, ahol a kikötő város alapítója és egyben névadója, II. Attalos (àAttaleia, à Antalya) szobra állt.

A közelből már látszott a tenger,

el is indultunk felé. Nem telt sok időbe, mire találtunk egy kellemes helyet, ahol gyönyörködhettünk a látványban és elidőzhettünk egy kicsit. A kávézó a sziklaszirt tetején helyezkedett el és fantasztikus kilátással rendelkezett az Caleici háztetői és a tenger felé.

A fedett teraszon foglaltunk helyet,

ahol rengeteg asztal volt, végig a sziklaszirten.

Igaz, kissé megkésve, de a szokásos reggeli utáni teánkat itt fogyasztottuk el. Megállapítottuk, hogy a városi tea semmiben sem tér el a hotelban készítettektől – ugyanolyan finom!

Miközben fogyasztottuk őket, elővettük a térképet és meghatározhattuk a hollétünket és belőttük a tervezett látnivalókhoz elvezető útvonal irányát.

Az 5-ös számmal illetett térről indultunk, a Feri ujjánál lévő kikötő fölött teázgattunk, majd a nap folyamán megnéztük a többi piros pöttyel jelzett látnivalót.

A kikötővel kezdtük, ami föntről így nézett ki,

a kikötőből a kávézó pedig ilyen volt (az a hosszú, barna csík volt a fedett terasz rész).

A lefelé vezető úton ismerkedtünk meg a török bazársor élményeivel. Óriási kirakodó vásár volt az old city szűk kis utcácskáiban. Árultak mindent, amiért egy turista pénzt adhat: ruhaneműktől kezdve, a különböző kézműves termékeken keresztül, a bőrárukon és a szőnyegeken át, a teákig és egyéb csecse-becsékig, eladni való portékák széles tárháza tárult a szemünk elé.  Vérbeli kereskedők egyébként, próbálnak mindenáron becsábítani az üzletükbe, aztán pedig a kedvességükkel rávenni a vásárlásra. Volt olyan, aki egyesével sorolta a portékáit, amikre folyton csak ráztuk a fejünket, hogy köszönjük, nem kérjük, majd a végén feladva a próbálkozásait kérdezte meg, hogy mivel tudná elvenni a pénzünket. Aranyos volt, tetszett az őszintesége, de végül nem vettünk tőle semmit. Sokukon látszik egyébként, hogy őszinte a szeretetük a munkájuk és a vevők iránt, ők azok, akiktől én pl. bármit képes vagyok megvenni, ha van nálam pénz (sokszor csak azért, mert megsajnálom őket). Akadnak viszont olyanok is, akik felé csak a – egyébként a nap során jó szolgálatot tett – „NO!” feliratú pólómat mutogattam válaszul.

Találtunk azért olyan utcát is, ami kívül esett a „vásárló negyedtől”.

Annak is megvolt a hangulata. A kreativitás határtalanságáról pedig a wc-csésze recycling eme módja nyújtott tanúbizonyságot.

Létezik ennél jobb marketingkommunikációs eszköz? ;)

A kikötőben viszont kellemetlen élményekkel is gazdagodtunk. Már az sem esett túlzottan jól, hogy az egyértelmű visszautasításaink ellenére is kitartóan erőltették ránk a hajóutakkal kereskedők a kirándulásaikat, de a fagyis fiú túlkapása esett a legrosszabbul. Sajnos nem tudtuk ezt szóvá tenni, mert már csak a történtek után jóval eszméltünk rá, hogy át lettünk verve. Egyébként is arról híres a klasszikus, ragadós török fagyi, hogy beugratnak, de sajnos anyagilag is rászedtek minket. Történt ugyanis, hogy észrevettük, hogy a fagyikat úgy, egy tömbben dobálják, húzzák-vonják az árusok, mintha attól állna össze. Izgalmas látvány, ami felkelti a vevők érdeklődését. Aztán mikor odamégy, hogy kérsz egyet, különböző trükkökkel szédítenek, mire megkapod a fagyidat – a kimérő eszközével úgy zsonglőrködnek, hogy kiveszik a kezedből a tölcsérrel együtt a fagyit vagy csak anélkül, és az ottmarad üresen a kezedben, felfordítják, néha kapsz utána, hogy le ne essen és hasonló dolgokkal vicceskednek.

A performance egyébként nem rossz, bár a fagyi nem a legfinomabb – közel sem olyan lágy és krémes, mint amihez itthon hozzászoktunk. Nyilván nem is lehetne olyan állaggal ezeket a trükköket végrehajtani.

Az átverésünk pedig anyagi oldalon történt. 2 adag fagyiért ugyanis 5 eurot kért a srác. Mivel előtte még nem nagyon fizettünk Törökországban semmit, számunkra elfogadható volt az összeg. Délután viszont mikor a közel 1 órás hajókirándulásért is 5 eurot kértek, illetve jobban megismerkedtünk az antalya-i árakkal, rájöttünk, hogy nem ilyen magas itt az árszínvonal, azaz át lettünk baxva. Nem az összeg fájt, mert az igazán nem volt sok, hanem inkább a tény, hogy hülyének néztek. De hát azok is voltunk, úgyhogy túlléptünk rajta, csak maradt egy rossz szájízünk (bár nem a fagyi után, mert annak az ízét addigra szinte már el is felejtettük). Főleg azért esett rosszul, mert ezt se előtte, sem utána nem tapasztaltuk. Nem volt jellemző, hogy megpróbáltak volna átverni minket a kereskedők.

Folytattuk az útunkat és megnéztük a kiszemelt látnivalókat. A Hidirlik Toronnyal kezdtünk,

a Hadrianus Kapuval folytattuk,

majd megnéztünk néhány minaret komplexumot,

végül a kiindulási helyünkhöz közeli Óratoronynál kötöttünk ki.

Minden fontosabb látványosságot megnéztünk, mire elérkezett a szokásos uzsonnaidőnk. Jó éhesek is voltunk már. Mivel sehol nem találtunk wifit, hogy megnézzük a tripadvisor étteremajánlásait, úgy döntöttünk, az útunkba kerülő első, kerthelyiséggel rendelkező étterembe betérünk ebédelni.

 

Sirri étterem 15:30

A ház falán árulkodó tábla információiból kiderült, hogy az 1880-as évek óta a 4. generáció lakja az étteremnek otthont adó, saját kézűleg épített és fából faragott küllemmel megáldott épületet.

Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, hogy egyetlen lélek sem volt az udvaron kialakított terasszal rendelkező étteremben, de mivel ezt kívülről nem láthattuk, úgy döntöttünk, vállaljuk a kockázatot és kipróbáljuk az abszolút autentikus hangulattal rendelkező, török családi éttermet.

Egy kellemesen árnyékos asztalnál foglaltunk helyet. Kaptunk egy étlapot, ami egy angolul írt oldalban összegezte a kínálatot. Voltak halas, illetve tengeri herkentyűs ételek, kebapok, tésztafélék, levesek, egyéb falatozni valók (pl. saláták és grillezett zöldségek), desszertek, illetve török specialitások. Az utóbbi dekódolásához a pincérbácsi segítségét kértük, aki a kérdésünket követően eltűnt a konyha irányába

(én azt gondoltam, bemegy és megkérdezi a szakácsot, hogy angolul hogy van az étel összetevője), majd megjelent egy padlizsánnal és elmutogatta, hogy azt vágják ketté és töltik meg húsfélékkel.

Ferinek tetszett az előadás, ezért a kérdése tárgyát képező Imam Bayildi-t választotta. Én pedig az egyszerűséget és tintahal karikákat kértem friss salátával. Feri szeretett volna vörösbort az ételéhez, amit a bácsi önkényesen kijavított fehér borra – máig sem értjük, mi lehetett vele a célja (vagy nem volt vörös vagy nem ajánlotta), de mindegy is volt végül, mert semmilyen bort nem kapott. Biztosan megzavartuk azzal, hogy kértünk két kólát is az ételek mellé – végül csak azokkal kellett megelégednünk italok gyanánt, mert az öregnek annyira gyenge volt az angolja (vagyis gyarkorlatilag olyanja nem is volt neki), hogy nem volt kedvünk már további kínos körökkel próbálkozni nála. Kb. 15-20 percig várakoztunk az ételeinkre.

Eközben ráérősen pihegtünk a fák kellemes árnyékában, illetve ismerkedtünk a helyi kutyussal. Egyszercsak előkerült a pincérünk és lepakolt az asztalunkra egy adag rizst, valami szószt (mustáros volt) és friss kenyeret.

Kisvártatva megkaptuk az ételeinket is.

A Feri töltött padlizsánját agyagedényben tálalták. Ízlett neki, de hallgassuk meg erről őt magát.

Feri: Finom volt, de nem mondanám, hogy ez volt a legjobb fogás, amit Törökországban ettem. Darált hússal töltötték meg a padlizsánt, majd paradicsommal és paprikával a tetején összesütötték az egészet. Mellé – a rizsen kívül – valamilyen mustáros „mártogatóst” szolgáltak fel, ami nekem nem igazán passzolt az ételhez, így hanyagoltam is. Összességében nekem kicsit „kevés” volt az étel (nem a mennyiséggel volt problémám), ha előre tudom, hogy pontosan mi is ez, akkor mást választottam volna.

A finom ízeket egyébként a kutyus is visszaigazolta, akinek az étel levébe mártogatott kenyérdarabokkal háláltuk meg a kitartó társaságát.

Én pedig a nem túl izgalmas tintahal karikáimmal töltöttem meg az éhes pocakomat.

Forró volt még, ezért inkább a salátával kezdtem. Az nagyon ízlett, tetszett, hogy olyan apró csíkokra voltak vágva benne a zöldségek. Volt mellette valamilyen majonézes szósz is, de annyira nem voltam bátor, hogy megegyem, de azért megkóstoltam: savanyúuborkás volt és ízletes.

Desszerttel és kávéval nem időztünk már, viszont mikor ráeszméltem, hogy a blogírói kötelezettségeink miatt muszáj lesz bemennem a mosdóba is, kicsit megijedtem. A szembesülésnél viszont pozitív csalódás ért, mert nem volt olyan kiábrándító a hely, mint amilyenre számítottam.

Még wc-papír, papírtörlő és illatos folyékonyszappan is volt a mosdóban. Befotóztam a férfi részlegbe is.

Amíg én a mellékhelyiséggel voltam elfoglalva, Feri kikérte a számlát, amit egy kis fából faragott dobozkában kaptunk meg.

Átszámítva 19 euroba került az ebédünk. Nem volt drága, a kaja sem volt rossz, de biztosan nem jönnénk újra ide vissza. Ha valami miatt visszatérnénk a környékre és megéheznénk, megadnánk inkább egy újabb helynek a lehetőséget a török konyha kiválóságának bizonyítására.

Az ebéd vagyis inkább uzsonna után újra lesétáltunk a kikötőbe és egy kis hajó általi ringatózással + a hangszórókból áradó hangos, török zenével segítettük elő az gyomrunk emésztőnedveinek munkáját. ¾ óra alatt végighajókáztunk Antalya partján. Megnéztük újra a Hidirlik Tornyot,

láttunk egy Ramada Hotelt,

gyönyörködtünk a sziklaszirtekben,

a minden percében lenyűgöző tengerben

és nem hagytuk ki a vízesést sem.

Már csak a szuvenírek begyűjtése maradt hátra.

Út közben még megkóstoltuk a frissen facsart gránátalma levet, amit a narancsból kinyert társával árulnak úton-útfélen.

Fanyar, savanykás, csak kissé édes, de ínycsiklandóan finom az íze. Számomra legalábbis, Ferinek nem ízlik. Kimondottan egészséges, tele van C-vitaminnal és kiváló antioxidáns.

A bazársoron kiválasztottunk egy üzletet, ahol beszereztük a kiszemelt áldozatokat.

Vettünk a török fürdőzés kellékeiből (jellegzetes török kockás kendőket, bőrradírozó lenvászon kesztyűt, olívás és egyéb gyümölcsös szappanokat) és az elmaradhatatlan török italokból rakit (ánizspálinkát), illetve különböző teákat és a jellegzetes tulipán alakú poharakból is vásároltunk néhányat. A kis üzletben egyesével becsomagoltak nekünk mindent.

A számtalan teafélét áruló delikáteszben pedig örömmel mutogatták a portékáikat. Megkóstoltatták velünk a legízletesebb teáikat (almás és gyömbéres-fűszeres), majd jól elbeszélgettünk az eladó magyar barátairól és a fennséges szalámijainkról, amik elmondása szerint a kedvencei.

Jó hangulatban telt a vásárlás, de ez minden török üzletben szerzett élményünkről elmondható. Még a nyaralás elején voltunk shoppingolni egy bevásárló központban, ahol bikinit kerestem. Amíg én felpróbálgattam a huszonix (nem túlzok, tényleg volt annyi féle, amit a kezembe nyomott az eladó nő, miután elmondtam neki, hogy milyen fürdőrucira vágyom) bikinit, Feri kapott finom török teát és kedvesen csacsoghatott a csinos eladó lányokkal, akik beavatták a török kereskedelmi élet érdekességeibe. Mikor milyen a forgalom, hogy vannak nyitva, milyen nemzetiségű turisták mikor érkeznek leginkább stb. A teázás egyébként a törököknél nem egyszerű folyadékpótlás. Inkább egy olyan rituálé, amely mindig, minden körülmények között végrehajtható. Isznak étkezések után, étkezések közben, baráti beszélgetések alkalmával, de az utcaképben is megszokottak a tulipános poharakból a teáikat szürcsögető törökök.

Egyes üzletekben akkor is megkínálnak, ha nem vásárolsz semmit. Ez esetben sem szabad őket semmilyen esetre sem visszautasítani, mert azt személyes sértésnek veszik, nagyon udvariatlan dolognak tartják – legalábbis az útikönyv szerint.

A legkedvesebb árus élményünk az utolsó vásárhelyünkön volt. Visszafelé tartottunk, fel a lépcsőkön, ahol észrevett minket egy különböző rágcsákat áruló árus. Felismert minket még délelőttről és mondta, hogy ha nem vásárolunk, akkor is mindenképpen kóstoljuk meg a portékáit (délelőtt ugyanis visszautasítottuk ezirányú ajánlatát). Későre járt már, nem volt erőnk nemet mondani és megadtuk magunkat. Biztosra ment a bácsi, mert nagyon finomak voltak az édességei és a sós ropogtatnivalói is. Be is várásoltunk belőlük végül rendesen.

A képen a bal oldali kettő édes volt. A test serkentője mindkettő, az első az alakjáról is megjegyezhető, mert az agy működésére hat, a szezámmagos, török ízesítésű pedig a teljes testet táplálja. A középső török fűszeres kukorica volt – nekem ez ízlett a legjobban. A mellette jobbra lévő tengeri sóba forgatott mogyoró volt, a jobb szélső pedig török sáfrányos mogyi, ami gyorsítja az anyagcserét, felfrissít és elősegíti a méregtelenítést, ezért szaunázás előttre ajánlotta az öreg. Először a súlyokkal babrált és méregette a rágcsákat, majd alaposan becsomagolta a vásárfiánkat, hogy ne essen bajuk a hosszú úton. Közben folyamatosan beszélt, kérdezgetett minket és pikk-pakk beloptuk egymás szívébe magunkat. A végén még ahhoz is ragaszkodott, hogy fényképezkedjünk le vele, majd adott egy jó nagy adag ropogtatni valót az útra (a gondosan becsomagoltakat majd csak itthon nyithattuk ki), hogy éhen ne haljunk – természetesen grátisz. Ezen kívül megajándékozott minket még 10 darab képeslappal, majd elővett egy hőmérővel ellátott, Antalya feliratú hűtőmágnest, amit azzal a szöveggel nyújtott át nekünk, hogy ha ránézünk, emlékezzünk rá, illetve Törökországra és jöjjünk vissza jövőre is. Végül „Szevasz magyar” szavakkal vett búcsút tőlünk. Nagyon jó szívű, kedves, barátságos fickó volt. Rendesen elszorult a torkom, mikor a búcsúzkodásunkkor rádöbbentem, hogy lassan elhagyjuk ezt a helyet, ez az utolsó naplementénk Törökországban.

A végére annyira beleszerettem az egészbe, hogy mindenkinek csak ajánlani tudom!

A naplementében rájöttünk, hogy lassan ideje hazaindulnunk. Nem volt kedvünk újra átélni a buszos élményeinket, ezért úgy döntöttünk, itt is adunk magunknak lehetőséget a taxis élmények begyűjtésére. Meg is történt. Az első társaság gyakorlatilag visszazavart minket a buszállomásra, mert annyira pofátlan árat ajánlottunk úti díjként – 8 eurot mi korrektnek ítéltünk meg az 1 dolláros buszdíjakból kiindulva. Végül 15 euro-ban állapodtunk meg egy másik társasággal. Sorban állnak egyes utcákon a taxik, ahol vagy választod a taxiórát vagy a helyen fontoskodó menedzserrel kell megállapodni a díjban. Egyébként jól alkudtunk (vagy legalábbis reálisan), mert átszámolva az óra szerint is végül kb. 15-16 eurot kellett volna fizetnünk. Az út kalandos volt, kissé hasonlított a Volán Taxis „élményeinkre”. Igaz, hogy itt rá is gyújtott a sofőr bácsi (majd ügyesen eregette ki a füstöt az ablakon), de legalább az autó nem volt olyan mocskos. A vezetési stílusa pont az ellentétese volt a magyar kollégájának. Ahol fizikailag volt hely, ott nyomult, nem számítottak a felfestések. Még a piros lámpák sem tudtak minket megállítani, ahol azt kaptunk volna, inkább letért és kisebb utcákban kóválygott, hogy kikerüljük őket – olyan volt, mint a Speed című filmben, mintha nem tudna szegény megállni és muszáj lenne mindenáron mennie valamerre. Összességében tehát nem csak a város fényei tették színessé az utazásunkat.

 

Parkfora Restaurant 20:30

Elérkezett végül az utolsó vacsoránk is. Szoruló torokkal érkeztünk az egy hete az étkezéseink nagy részének helyszínéül szolgáló Parkfora étterembe. Én legalábbis, mert Feri nem az az érzékeny típus…

Ő a kedvenc husijaiból szemezgetett: grillezett borjú saslik, török húsgolyók és hirtelen sült halak,

illetve megkóstolt még egy rántott csirkecombot,

majd egy frissen göngyölt sushit is.

Amikor megkóstolta a wasabit, elvörösödött és elkezdett gyöngyözni a feje, annyira csípte az erős vízi torma. Én meg csak néztem, hogy mi baja van, amikor az asztalhoz hoztam az ételeimet. Aztán persze együtt nevettünk.

Én a legfinomabb grillezett csirkemellel és tejszínes tésztával, illetve grillezett gombákkal ágyaztam meg a desszertjeimnek.

Desszertek közül, nálam ők voltak a nyerők az ittlétünk során.

A cukorszirupos, diós sütőtök, a pisztáciás-mézes török desszert, a málnás süti és megkóstoltam a pisztácia és mogyoródarabokkal megspékelt pudingokat is, amik sajnos szintén nagyon ízlettek. Ja és elvettem egy fügét is a gyümölcsök közül, hogy ne legyek túl úgy az összes étkezésen, hogy egyetlen darab friss gyümölcsöt sem ettem – étkezések előtt nem jutottak eszembe, utána meg nem tartom egészségesnek… nem mintha ez már bármit számított volna az eddigi féktelen zabálásokat végiggondolva.

Az utolsó lakománk után romantikus sétát tettünk és elköszöntünk a hotel különböző pontjaitól:

a tengertől (háttérben a Titanic Hotellel),

a tengerparttól (háttérben a folyton más színben pompázó hotelekkel),

a pálmafáktól,

az úszómedencétől,

a többi medencétől,

az aquaparktól,

az éttermektől,

a bároktól

és mindentől, ami egy héten keresztül szolgálta a kényelmünket.

Nagyon elégedettek voltunk végül mindennel és örömmel töltött el minket, hogy a Törökországot és a Titanic Hotelt választottuk úticélunkul. Ennyi pénzből még sosem nyaraltunk ilyen jól, meg egyáltalán ez volt a legolcsóbb nyaralásunk. Abszolút megérte!

Másnap reggel 6-kor indultunk haza… csöppet sem esett jól sem maga a tény, hogy vége, sem pedig a koránkelés, az itthoni hideg meg aztán végképp nem lopta be magát a szivünkbe.

Ami nem fog hiányozni:

- a rengeteg macska, akik elárasztották az udvart, a medencék környékét, de még a tengerpartot és a földszinti étkezőket is – vendégtársaink örömére, mi bánatunkra;

- a hotel üzemeltetését szolgáló berendezések zúgása, ami még a 7. emeleti szobánkig is felhallatszott;

- a sok ordítozó, hisztiző, síró, üvöltő, kiabáló gyerek, akiket a szüleik kora reggel a szobánk előtti folyosóra hajtottak ki, mint a csürhét;

- a liftek üzemeltetésére képtelen (főleg német nemzetiségű) emberek, akik embertársaikat szinte észre sem veszik és a saját érdekeiken kívül semmi mással nem foglalkoznak;

- a nem iható csapvíz és a számomra nem finom palackozott víz, ami miatt visszaszoktam a coca-cola-ra.

Ami hiányozni fog:

- a kellemes időjárás;

- a minden pillanatában és állapotában kárpázatos tenger;

- a török vendégszeretet;

- a török férfiak sármja (nem voltak szépek, még sokszor helyesek sem, de van egy olyan kisugárzásuk, ami ellenállhatatlanná teszi őket);

- a török fürdőkultúra (kipróbáltuk és nagyon bejött: rövid szaunázást követően felfektetnek egy márványkő ágyra, bevizeznek, lenkesztyűvel leradírozzák a bőrödről az elhalt hámréteget; ezután egy vizes vászon anyagon keresztül óriási szappanhabokat képeznek, amivel eborítják a tested, majd bemasszíroznak és lemosnak vele; aztán faibrikekből lelocsolgatnak melegvízzel, majd bebugyolálnak egy kendőbe; pici pihenést követően olajos masszázsban részesítenek, a végén pedig kapsz egy arcpakolást – nagyon kellemes fürdőzési procedúra, ami után nemcsak a test születik újjá, a lélek is kipihentté válik);

- a szálloda nyújtotta szórakozási lehetőségek és egyéb színvonalas szolgáltatások;

- a török teák;

- és nem utolsó sorban a török gasztronómia, amibe fülig beleszerettünk.

Semmivel sem tudnám jobban alátámasztani a tényt, hogy ízlettek a török ételek, hogy itthon még két napig azt ettünk (rendeltünk), hogy csak szépen fokozatosan kelljen leszoknunk róluk és ne jelentkezzenek a kínzó fizikai fájdalmakkal járó, elvonási tünetek. :)

Örülünk, hogy mindennek részesei lehettünk. Köszönjük szépen!

A bejegyzés trackback címe:

https://gasztroturak.blog.hu/api/trackback/id/tr553456092

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása