2012. június 23. / Tünde

 

Végre egy lazább nap, amikor nem történik velünk annyi minden, azaz nem látogatunk meg naponta 5 helyszínt, valamilyen gasztronómiai manufaktúrát vagy kulináris izgalmakat rejtő éttermet. Szombat révén lazulhatunk végre egy kicsit. Már ha annak lehet azt mondani, hogy felkelünk reggel, kimegyünk a helyi piacra, majd kipróbáljuk a Garda-tó Michelin-csillagos éttermét. A biztonság kedvéért még ellátogatunk egy sertésfarmos szalámigyárba, majd sétálgatunk a hétvégi, kora esti forgatagban Desenzanóban. Túránk végén pedig, ezáltal keretes szerkezetbe foglalva a kirándulást, ismét Francesco készíti a vacsoránkat.

A napunk a salói piacon indult, ami fél 9-kor nyit, így bőven ráértünk fél 10-re csatlakozni a helyi bevásárlókhoz.

Ezen a piacon szinte minden megtalálható. A nézelődést a bazár jellegű portékákat, főleg ruhákat, cipőket és táskákat árusító pavilonoknál indítottuk, aztán sorra jöttek az egyéb, számunkra annyira nem érdekes, pl. kerti, zöld növényeket árusító részlegek. A mi figyelmünket azonban a gasztronómiai blokk rabolta el, visszafordíthatatlanul. Szemkápráztató zöldségektől, gyümölcsöktől roskadoztak az állványok.

Voltak halak és egyéb tengeri herkentyűk is.

A húsok

a szalámik és a sonkák sem hiányozhattak a kínálatból.

Árultak frissensülteket is.

Na és persze sajtféleségek tömkelegétől is roskadoztak a standok.

Azt is szemügyre vehettük, hogy az óriási tömb sajtokból miként varázsol a sajtos bácsi egy kisebb darabot egy – a sajt méretéhez képest – ici-pici késsel.

Először mintha csak bejelölné a vonalat, ahol vágni fogja, aztán belemélyeszti a kést a sajt teljes felületén, majd egy ügyes mozdulattal kettétöri a sajtot és már meg is van a kedves vevő parmezándarabja. Akkora érdeklődéssel néztük a folyamatot, hogy a sajtból letöredezett apró darabokat megkaptuk kóstolóul (éhenkórász turisták...). Cserébe mi is a bácsinál vásároltuk a 36 hónapos parmezánunkat, plusz még a fincsi joghurtját is megkóstoltuk.

Aztán mindenféle jóval felpakolva az ebéd előtt jutott még egy kis időnk egy újabb fagyizásra a Dóm-téren és egy kellemes sétára a Garda-tó partján.

Közben kezdett beborulni az ég és viharossá fokozódni a szél. Egyre nagyobb hullámokat vetett a tó.

Egy csónak meg is rongálódott. Az egyik oldala elkezdett lebomlani, ahogy a hullámok hozzácsapkodták a parthoz. A tulaja felelőtlenül hagyta magára. Állítólag csak a piacra ugrott fel, max. fél órára, nem számított a hirtelen viharra. Drága piacolás lett belőle…

Még több kép a piacról és a várósról a galériában:

A piacozás után a hotelben gyülekeztünk, majd buszra szálltunk és elbuszoztunk a néhány kilométerre lévő Manerba di Garda helységig, ami otthont nyújt a 3 villás, 1 Michelin-csillagos étteremnek, az Il Capricciónak.

Az étterem egy hegy tetején helyezkedik el, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a hegyekkel körülölelt Garda-tóra.

A parkolóján keresztül jutottunk be a teraszra, ahol a számunkra megterített asztal várt ránk.

Az asztalnál ülve is lenyűgöző volt a kilátás.

Alig zavarta meg az automata fóliarendszer, amit az eső miatt húztak föl.

Polenta-chips-szel és pancerottival, azaz paprikás tésztagolyókkal próbálták felébreszteni az étvágyunkat. Nem volt nehéz dolguk, mert már eléggé rá voltunk hangolódva az ebédre.

Az ételekhez passzoló, könnyű vörös, helyi pincészetből származó (Garda Classico) bor sem maradhatott el (háttérben a polenta-chips).

A fotón látszik, hogy vörösboros lett a pohár és a hófehér damasztabrosz. Én pont lemaradtam a jelenetről, mikor az egyik (tapasztalatlanabb) pincérlány bizonytalanul töltötte Feri poharába a bort, ami végigfolyt az üvegen, majd a terítő szívta magába. Első mozdulatból nem volt a legjobb kezdés. Egyébként az is furcsa volt, hogy nem volt az üveg nyakán kiöntő – úgy látszik, nem ártott volna mégis használni.

A másik felszolgáló lány egyébként egy egzotikus szépség volt. Mint kiderült, ő a tulajdonos unokája. Az ő anyukája főz a konyhán.

Az öreg tulaj bácsit is sikerült lencsevégre kapnunk, miközben arra várt az étterem bejáratánál, hogy lekísérjék az esernyőjével.

Na de félre a családfával, térjünk vissza az ételekhez.

Felvezető fogásnak egy tradicionális olasz étel érkezett, a Parmigiana di melanzane, azaz parmezános rakott padlizsán, ami pármai padlizsán néven is ismert a főzőcskézők körében.

Rakott padlizsánnak is mondhatnánk. Olajos padlizsánszeletek paradicsommal és rengeteg parmezánnal töltve. Nincs benne tészta és semmi más egyéb, csak fűszerek, leginkább bazsalikom. Díszítésként kaptunk mellé a fűszerkeverékéből külön is egy csíkot.

Érkezett hozzá finom, puha péksütemény is. Ízletes, lédús, grillezett paradicsom volt az egyik tetején.

Az előételünk egy kukoricakrémmel és jellegzetes helyi Bagos sajttal töltött ravioli volt majorannás vajjal és norciai szarvasgombával.

Érdekes volt, hogy a 13 tányér kinézete teljesen eltért egymástól. Volt amelyiken nem volt csak egy darab szarvasgomba, volt amelyiken teljesen szétfolyt a tojás sárgája, volt amelyiken viszont már majdhogy nem kemény volt. Ez egyébként egyikünket sem zavart, de Viktor megjegyezte, hogy a franciáknál ilyen biztos nem fordulhatna elő. Tapasztalatból tudja. Egyébként mennyei volt a ravioli, de a tányér teljes tartalmát illetően is megállja a helyét ez a jelző. A szarvasgomba nem volt erőteljes, még Ferit sem zavarta. Pedig otthon ki nem állhatja, ha valami szarvasgombással ügyködök – én persze imádom…

Az ételünk egyébként fekete szarvasgombából készült, de Észak-Olaszországban van Alba is, ami pedig a fehér szarvasgombáiról híres. Azt még a franciák is elismerik, egyébként meg a szarvasgomba területén is legalább akkora a verseny a két ország között, mint a borászatban (ld. Bioborászatos bejegyzésünk).

Mivel nagyon érdeklődőek voltunk a ravioli töltelék sajtját illetően, kaptunk belőle egy darabot szagolgatás vagy akár kóstolás céljából.

És persze ezt sem csak úgy odadobták elénk…

A Bagos sajtot egy pici hegyi községben készítik, a miénk 18 hónapos érlelésű volt. A parmezánnal összehasonlítva, ez keményebb és intenzívebb ízű.

A főételünk borjúpofa volt burgonyakrémen, vörösboros szósszal.

A borjú Cuneóból, Piemonte tartományból, az ország észak-nyugati csücskéből származik. Alacsony hőfokon főzték nagyon sokáig (szuvidálták/szuvidolták vagy egyszerűen csak szusz-muszolták, ahogy hozzáértő túratársaink gyerekei mondják :)), majd marinálják a vörösboros szószban.

A pofa jól volt elkészítve, zamatos volt. A vörösboros pecsenyelét citrusosnak éreztem. Bejött ez a tányér is, de az előételek jobban lenyűgöztek.

Desszertként almatortát szervíroztak a pincérlányok, vaníliás öntettel.

Krémes, lágy, nem túl édes desszert volt. Nagyon jól nézett ki a vaníliás krémen a vörös gyümölcsszósz.

A desszerthez egy nagyon lapos kanalat kaptunk. Ez szimpatikus volt, mert könnyebb volt vele fölkanalazni a vaníliakrémet. Kontrasztként viszont megjegyezném, hogy a főételem késéről le volt pattanva a bevonat – dislike!

Na, de úriember, illetve hölgy módjára lépjünk túl ezen.

Petit fournak emeletes tálcán kaptunk mindenféle apró finomságot.

Volt rajta habcsók, könnyed mandulás keksz, gyümölcsös és csokoládés kosárkák.

Az utóbbi kávés volt, így hiába ugrottunk rá Viktorral a gyönyörű csokira vágyván. Így ő csalódottan kóstolta végig a többi sütit. Én viszont bírom a kávésat is! :)

Kávé helyett csokikrémet kaptunk pici kávés pohárba, amelyben porrá őrölt kávé volt. Nekem ez is nagyon bejött.

Újabb érdekesség a felszolgálás részéről, hogy a kávézáskor sem szedték le a tányérokat.

Feri egy eszpresszót kért.

Különleges Oro ad Oriente (szó szerinti fordításban arany keleten) kávét kapott,

Ritka, az Arab-félszigeten, 1300 méter magasan termett, kézzel szedett és mosott kávéfajtából készült. Erős és krémes volt, az illata gyümölcsös, tömjénes. Először furcsa az édes és illatos fűszerek miatt. Sokáig megmarad az aromája a szájban.

Természetesen kávé helyett teát is lehetett zárásképpen fogyasztani, Viktor azok közül kért.

A teájához levendulás, epres és barackos cukrok közül választhatott.

Ezekkel a képekkel zártuk az étkezésünket. Az élmény viszont még nem zárult le teljesen. Bementünk az étterem belső részét is szemügyre venni.

A bejáratnál ez a kép fogadott minket.

Ezt pedig a belső teremben fotóztam.

Klasszikus, visszafogott, elegáns környezet.

Mirjam „bedumált” minket a konyhába, így megismerkedhettünk a séf nénivel is.

A konyhában jele sem volt annak, hogy 13 főt étkeztetett néhány perccel ez előtt.

Tudni kell, hogy az 1 Michelin-csillagos étterem konyhája egyben egy bisztrót is kiszolgál. Az éttermünk felett ugyanis egy bisztró található és egy helyen készülnek a két, különböző céllal üzemeltetett egység számára az ételek. Egy kisebb rész volt elkülönítve az étterem számára,

a többi pedig a fenti, feltehetően forgalmasabb, bisztró számára volt fenntartva.

Megnézhettük azt is, bár zárva volt és így nem volt túl világos. A fotók persze nem azért nem sikerültek, hanem mert lefoglalt a látvány és nem figyeltem megfelelően a telefonom beállításaira… sorry vagyis inkább „scusi”… alkalmazkodjunk a helyi szokásokhoz.

Elmondásuk szerint esténként telt ház van az étteremben is. Most, ebédidőben, nem volt rajtunk kívül senki – a szeles, esős, hűvösebb idő is közrejátszhatott. A 8 fős személyzet 40 főt tud a’la carte kiszolgálni, de 120 fős rendezvényt is lebonyolítottak már.

Végiggondolva a gasztrotúrák blog étteremkritikai szerkezetét a következőket tudom elmondani.

Megközelíthetőség: Budapestről kissé nehezített pálya, hisz közel 900 km-re található tőlünk, de az olasz Garda-tó környékéről elég egyszerű. Még ingyenes parkolója is van! ;) www.ristorantecapriccio.it

Ételek: A menü kiválasztásánál Mirjam és Viktor a visszafogottabb, nem túl kockázatos ételsort választották. Tudták, hogy vannak a csapatban olyanok, akik például nem szeretik a halakat és az egyéb hasonló tengeri finomságokat, így az olcsóbbik menüt választották, amely a helyi, hagyományos ételekből állt össze. Egyébként a’la carte is lehet az étteremben fogyasztani, a kínálatuk fent van a weboldalukon is. Alapvetően minden étel ízlett mindannyiunknak. Mirjamnak meg megbocsátjuk, hogy az anyósa rakott padlizsánját részesíti előnyben. :)

Kiszolgálás: Azon túl, hogy az egyik felszolgáló lány mindenkit levett a lábáról a szépségével, a felszolgálás hagy némi kívánnivalót maga után. Nem túl sokat, de azokra az apróságokra jobban is oda figyelhetnének. Például az ügyetlenebb lány nem csak a bor kitöltésénél hibázott, hanem az egyik alkalommal a mentes vizemre sikerült neki buborékosat öntenie. Nem volt nagy gáz, azt is megittam, de egy ilyen színvonalú étteremben kifinomultabb módszerekkel is dolgozhatnának – például más formájú vagy akár színű lehetne a mentes és más a szénsavas víz pohara – ha már a figyelmük nem elegendő.

Feeling: A hely szellemével, kifinomult eleganciájával nagyon elégedettek voltunk. Festői környezet, igényes berendezés. A mellékhelyiségek ugyanezt a színvonalat hozták.

Árak: Az általunk fogyasztott, tradicionális menü ára 69 euro a website-juk információi szerint. Mi kaptunk hozzá vörös bort, kenyeret, vizet és kávét is, amivel az ételsor összesen 90 euróba került fejenként.

A degusztációs menüjükhöz 90 euróért lehet hozzájutni. Van a’la carte árlistájuk is az interneten.

Érdekességként Mirjam elmondta nekünk, hogy az olaszok nem várnak borravalót (maximum az aprót szoktál fölkerekíteni), ellenben van egy fejenkénti ún. „coperto” díj, ami szó szerint terítéket jelent – ez tartalmazza a felszolgálási díjat.

Összességében elégedettek voltunk az étterem nyújtotta szolgáltatásokkal, de inkább egy topkategóriás „fine dining” kategóriába sorolnánk, mint a Michelin-csillagosok közé. Rendben, hogy jó helyen van és szép a kilátás, elegáns a környezet, de az ételek nem kápráztattak el minket annyira, mint amennyire számítottunk rá. Lehet, hogy túlzottan el vagyunk már kényeztetve itthon? ;) Mindenesetre az eddig próbált, 5 (Allegro, Costes, Onyx, Taubenkobel) Michelin-csillagos étterem közül inkább a vége felé tudnánk őket besorolni (Az azóta Barcelonában próbált Lasarte sem változtatta a fenti véleményünket). De az is lehet, hogy túlzottan tradicionális volt a menüsor, mi pedig már a meghökkentésre, izgalmakra vágyunk. Na, majd egyszer visszajövünk és végigesszük az a’la carte étlapjukat is.

Még több kép az étteremről itt:

A Michelin-csillagos élmények után gasztrotúránk utolsó külső gasztroállomásához érkezett. Marzocchi Azienda Agricola felé vettük az irányt, ahol a szalámigyártás folyamataival ismerkedhettünk meg.

A várostól igencsak kieső részen van a birtok. Érthető is, hisz 2 500 sertést nevelnek egy időben – azoknak meg nincs éppen kellemes illatuk. 2001-ben épült a beruházás, 700 ezer euro beruházásával (ebből 105 ezret kaptak támogatásként).

A telek 50 hektáras, amelyből 3 hektárt a telep foglal el, a többin takarmányt termesztenek.

A sertéseket ciklusonként nevelik. Jelenleg 600 kismalac volt a karámokban, mert a nagyokat már levágták.

A kismalacok megnézésével kezdtük az üzem bejárását. Nekem nem a szagukkal volt a legnagyobb bajom. Szemükbe néztem és látni véltem bennük a kétségbeesést. Egyszerűen nem bírtam rájuk nézni, mert tudtam, hogy tudják, hogy én tudom, hogy le fogják őket vágni… Iszonyú rossz érzés volt! Elszorult a torkom és kicsordult a könnyem. Aztán addig csorgott, amíg a többiek észre nem vették a szomorúságomat. Ekkor kaptam is a megnyugtató történeteket, hogy milyen egy szemét állat ez a disznó népség. Állítólag nagyon kegyetlenek! Amelyik láthatóan beteg, megölik a saját társai! Nem szép dolog, elismerem, de azt el kell fogadnunk mindannyiunknak, hogy a selejt leválik – csak, hogy az egyik barátnőmet idézzem. Ettől függetlenül tovább szipogtam, de a túra haladt tovább az ólok felé. Mikor a malacok megláttak minket becsörtettek a védett helyükre.

80 kg-os súlyukig annyit esznek, amennyit csak bírnak, aztán adagolják nekik az ételt, hogy ne legyen túl zsíros a húsuk. Azt is megtudtuk, hogy akkor jobban híznak, ha koszosak – érdekes felismerés... Ezért a levágás előtt már tiszta helyiségekben tartják őket, ahol minden sertésnek vagy egy négyzetméternyi helye.

Az, hogy mekkora disznót vágnak, attól függ, hogy mire tenyésztik. Például a szalámihoz 160 kg-os korukban kell meghalniuk, a pármai sonkánál viszont legalább 166-167 kg-osnak kell lenniük. Minden sertést tetoválnak, a pármai konzorciális azonosítóval ellátják még mielőtt vágóhídra kerülnek. 3,5 euro/kg a friss sertéscomb ára. Elviszik Pármába (kb. 100 km-re van tőlük), ott sózzák, pácolják, szárítják.

A szalámikat a helyi mester maga gyártja. 2 fázisban érlelik. Először 15 fokon tartják, természetes, kőből készült épületben, ami azért előnyös, mert élőként tud érlelődni.

Két összepréselt és összekötözött szalonna, illetve tekercselt hasalja látható a képeken.

Csinált már struccból, lóból és kecskéből is szalámit, sertészsírral. Bármiből elkészíti, amivel kérik, akár speciális fűszerekkel is, ha kell – pl. szegfűszeg. Mindig saját maga fűszerezi, tölti és érleli őket.

Meglepő volt – főleg a sonkagyár után –, hogy egyáltalán nem volt büdös! A következő meglepetést az okozta, hogy kézzel kötözik egyenként a szalámikat!

Mario, aki az egyik tulajdonosként az idegenvezetőnk volt, érdekességként megjegyezte, hogy Montisol szigetén (az Iseói-tó közepén) a húst is kézzel vágják bele és nem darálják!

A következő érlelési szakasz, a 22 fokos, 90%-os páratartalmú, ahol 24 órán át tartózkodnak a szalámik, majd 3 napig lehűtik őket 18 fokosra, 65%-os páratartalom mellett. Ezt követően újra 90%-ra megemelik a páratartalmat, hogy a felületüket beborítsa a nemes penész.

Szintetikus anyagot nem használnak. A beleket is maga tisztítja, de nem szokott elég lenni, ezért vásárolni is kényszerül hozzá.

A kártékony penész ellen muszáj védekezniük valahogy, különben a teljes állományt, az egész tárolót tönkretenné a rossz penész. A nitrites só használatát sajnos ők sem hagyhatják el, elő van írva nekik. 1 mázsa szalámiba 15 gramm tartósítót kell tenniük. 3 éve ez még 25 gramm volt, de lecsökkentették, mert nagy mennyiségben rákkeltő. Felismerhető egyébként ha túl sokat adagoltak hozzá, mert élénkpiros lesz tőle a szalámi. Mario azt is elárulta nekünk, hogy van, ahol vizet fecskendeznek a kész termékbe, amitől akár 40%-kal is megnőhet a szalámi súlya! Aztán még a színével is ügyeskednek, lespriccelik a nitrites sóval kívülről, hogy szép piros legyen. Ennyi információ bőven elég is volt ahhoz, hogy továbbra se kapjak kedvet az ilyesmi fogyasztásához.

A sertés tarjából (nyaka) és a szűzérméből (a legtisztább húsa a sertésnek, mint a bélszín a marhánál) készül a coppa.

Kívül fehér, sertés bél borítást kap, majd hálószerű anyaggal vonják be, hogy ne száradjon ki.

A raktárakon áthaladva érdekes ajándékcsomagokra lettünk figyelmesek. Tele mindenféle disznósággal!

Na, ki szeretne egy ilyet karácsonyra?

A késztermékek után egy ugrással a vágóhídra jutottunk – azért volt kissé zavart a sorrend, mert mikor megérkeztünk, még takarították a vágás után. Nem voltak vele teljesen kész, úgyhogy így is okozott némi kellemetlenséget a padlóburkolat – csúszós volt és kifejezetten nem látványos. A hízott sertéseket szűk, betonfallal körülvett folyosóba terelik. Amint odaérnek, azonnal árammal megcsapják a szegény állatot.

Eldől, aztán fölakasztják a lábánál fogva és megy a gépbe, ahol 62 fokos vízben 5 percig forrázzák, majd áttekerik a gépen, ahol megmossák, dörzsölik, szőrtelenítik, majd fölakasztják, leperzselik, újramossák és fölhasítják. Kiszedik a beleit, majd továbbmegy, ahol kettévágják csontfűrésszel. Mindez 6 perc leforgása alatt végbemegy!

A sertéseket állatorvos ellenőrzi vágás előtt és utána is mintát vesznek minden egyes darabból, amit laborban bevizsgálnak. 16 órán belül tudják meg, hogy fogyasztható-e a hús. 50 éve nem találtak problémát, úgyhogy a frissen vágott sertést is odaadják a fogyasztóknak, ha igénylik, csak aláíratnak velük egy papírt, hogy saját felelősségre szállítják és nem fogyasztják 16 órán belül. Ha gond lenne, telefonon kapnának értesítést. Ezt a kontroll folyamatot 3 évvel ezelőtt vezették be.

Miután minden számunkra hasznos vagy érdekes információt megkaptunk, fejedelmi ellátásban részesültünk, amelyet Mario és testvére, Claudio álltak (ők is beletartoznak a teljes létszámát tekintve 8 fős személyzetbe).

Kóstoltunk mindenféle finomságot.

Illetve én nem, de ettem a grissiniből és ittam a saját készítésű, stílusosan disznós címkés borukból is, ja és kedvesen mosolyogtam, amikor az iránt érdeklődve néztek felém, hogy ízlik-e a portékájuk. Bevált. :)

A boltjukban hálánk jeléül három nagy szatyornyi cuccot sikerült összepakolnunk. Mindösszesen 39 euróba került! És még az 1 euro visszajárót sem akarták elfogadni. Hihetetlen! Nem vagyok túlzottan tisztában a húsok áraival itthon sem, de hogy ennyi minőségi termék nálunk nem 11-12 ezer forint lenne, abban szinte biztos vagyok!

Ha kíváncsiak vagytok még több képre disznókról és a belőlük készült finomságokról, íme:

Gasztrotúránk végső állomása előtt lehetőségünk nyílt egy kis shoppingolásra, városnézésre a Garda-tó partján épült Desenzano városában.

Hangulatos város, igazi gyöngyszem, sok-sok turistával, éttermekkel, kávézókkal.

Az üzletek kirakataiban bármi megtalálható, ami szem-szájnak ingere – vannak itt cipők, táskák,

ékszerek,

de a pékség is büszkén rakja ki a portékáit az „ablakba”.

Desenzano még több képben itt:

Sétáltunk egy nagyot, majd elbuszoztunk a szállodába, ahol a Garda gasztrotúra záró akkordjaként Francesco újabb élményekkel gazdagított minket.

Vargányás rizottót készített, parmezánnal.

Imádtam!

Nyuszihusit polentával és grill burgonyával.

A köreteket itt is elégedetten fogyasztottam, a husiról meg nyilatkozzon inkább Feri.

Feri: Sajnos részletes beszámolót már nem tudok adni, mivel nem sok mindenre emlékszem. Az viszont biztos, hogy nem rémlik, hogy bármilyen problémám lett volna vele, így ki merem jelenteni, hogy finom volt, ízlett.

A desszert pedig a helyi cukrászda válogatásaiból került az asztalunkra.

Néhányat megkóstoltunk, de aztán kisebb eljegyzésszerű parti szerveződött a másik asztalnál és az élő harmonikaszó kikergetett minket a helyiségből.

Nagyon jól esett az újabb tóparti séta, talán még néhány gombóc fagyit is bevállaltunk… Kellemes időtöltés ez itt Salóban, kezdtünk már hozzászokni. Mikor néhány óra múlva visszatértünk a szállodába, az olasz buli még folyt, de nem volt bennünk alkohol, hogy csatlakozásra ösztönözzön minket. Megnéztük inkább a Hotel Terrazzo névadóját, a tetőteraszt, amelyről fantasztikus kilátás nyílott a Garda-tó környékére, majdnem teljes körpanorámában. Egy darabig még sztorizgattunk – főleg Viktor izgalmas éttermi sztorijait hallgattuk nagy érdeklődéssel –, majd mikor már hűvös szellők jártak, nyugovóra tértünk.

Másnap reggel korán kellett kelnünk, mert valaki kitalálta a társaságban, hogy hajnalban induljunk... Még szerencse, hogy az útravalóul készítendő szendvicsekhez a péksütemények „csak” 7 órára érkeztek a hotelbe. 7-kor néhányan nekiálltunk – Viktor vezénylésével természetesen – és megvajaztuk, majd az előző napi szalámigyárból beszerzett mortadellával és sajttal megraktuk a zsömléket. Végül reggeli után, fél8-8 körül indultunk útnak.

Az utazás hosszúra sikeredett, ugyanis az M7-es autópályát egy felborult kamion miatt lezárták (igaz, hogy a kamion a reggeli órákban borult fel, de még estére is több tíz kilométeres dugó volt a Magyarországon hasonló helyzetekben szokványos töketlenkedés miatt), így a sofőreink bravúros kerülőúti ügyeskedéseinek köszönhetően végül 13 óra elteltével érkeztünk meg Budaörsre. Mindenki hulla fáradt volt, hisz az öt napunk sem a pihenésről, hanem igencsak intenzív gasztro élménygyűjtésről szólt. Végezetül, stílusosan beugrottunk egy Mc’Drive-ba az urammal.

Gyorsnak kellett lennünk, na, ugyanis kezdődött a foci EB soron következő mérkőzése. A balzsamecetgyár papírtáskái és a további finomságok mellett csöppet sem mutattak túl jól a mekis zacsik, de a hajnaltól tartó utazási viszontagságok miatt ekkor már pont nem érdekelt minket sem ez, sem pedig a kalóriák. Aztán 4 napig nyers diétán voltam. 3 nap gyümölcs és 1 nap nyers zöldség volt a menüm. Muszáj volt méregtelenítenem ennyi zabálás után… :)

Néztem a sok gyönyörűséget, amit hazahoztunk és közben szorgalmasan nyitogattam a hűtőt, amiből áradt a fantasztikus parmezán illat, keveredve a szalámik szintén kellemes illatával. Ez maradt nekem… meg a blogírás! 4 teljes napon keresztül vetettem papírra (gépbe) az élményeket. Az első körös vázlatok után még hosszú napokon át csiszolgattuk Ferimmel, hogy olyan legyen, mint amiket tőlünk már megszokhattatok. Köszönjük a kitartó figyelmet!

Utószó: Azóta összejött még egyszer a csapat egy kellemes vacsora keretei között Budapesten - természetesen ezt az élményt is megosztjuk majd Veletek, ha végre utól érjük magunkat az irományainkkal. Mindenesetre ami még idekívánkozik az az, hogy tervezzük a túra folytatását (akit érdekel, jelentkezzen nálunk!), ugyanis rengeteg kielégítetlen vágyunk maradt az olasz élmények után – belesni a kulisszák mögé egy tésztagyárban, kávépörkölő üzembe, igazi olasz desszertesnél, fagyisnál és még sorolhatnánk jó sokáig az olasz kulinária gyönyöreit, de inkább majd a személyes élmények után! Most búcsúzunk, de terveink szerint jövőre folytatjuk!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.