Erdély, 2013. július 28-29. / Tünde

Az első napok kalandos utazásai és az akár irodalmi/történelmi vonatkozású éttermekhez kötődő élményeink után még sok-sok felfedezni való állt előttünk Erdélyben.

A harmadik napot Csíkszereda szépen felújított belvárosában kezdtük, ahol a város és állítólag az egész ország egyik legjobb, helyben gyártott sörének megkóstolása

és a felújított Székely múzeum meglátogatása volt a cél. Miután ezeket sikeresen abszolváltuk – túl mély nyomot nem hagyott bennünk egyik sem –, a Gyilkos-tó felé vettük az irányt.

Út közben még tehenekkel is találkoztunk! Bocs, de muszáj őket megosztanom, hisz ez egy szubjektív beszámoló és ez egy igazán sarkalatos élmény volt számomra. Van ugyanis valami megmagyarázhatatlan, már-már perverz vonzódásom a tehenek látványához és leginkább illatához. Egyszerűen imádom őket!

Kár, hogy ma már csak rendkívül ritkán lehet találkozni a fentihez hasonló jelenetekkel Magyarországon! :( Bennem még mindig erősen él, amikor pici voltam és vonult a csorda a falvakban, én meg az autóból lestem őket boci szemeimmel, tátott szájjal, azon izgulva, hogy minél tovább tartson, amíg elengednek és átvergődünk rajtuk. A mostani feladatot Feri sajnos hamar megugrotta, de az érzés felelevenítéséért még most is nagyon hálás vagyok! :)

A Gyilkos-tó teljesen átalakult, mióta (8 éve) ott jártunk.

Most tele volt turistákkal és mindenféle vendéglátó hellyel.

Teljesen más volt a hangulata régen, eltűnt az a misztikum, ami ezelőtt övezte.

De legalább tudtunk enni a helyszínen. Igaz, nem volt könnyű, mert mindenhol grillezett ételeket árultak, a szüleim meg azt nem igazán kultiválják. Végül csak sikerült mindenki számára megfelelő helyet találnunk.

(Ekkor egyébként már csak öten voltunk, ugyanis a tesómék már nem voltak velünk, mert ők úgy döntöttek, a fürdőzést választják inkább, így ők pihenéssel, pancsolással töltötték a napot.)

Volt csorbaleves

és sült kolbászozás.

Feri: Finom, fokhagymás kolbász volt, de nem ütött túl nagyot. Bármelyik búcsúban lehet ilyen kolbászt enni, a különlegessége annyi volt, hogy ezt erdélyi ízlés alapján készítették. Egy picit kemény volt a kolbász, de valószínűleg itt ilyen az áru – sajnos összehasonlítási alapom nincs, máshol nem ettem kolbászt Erdélyben. A mellé felszolgált kenyér, illetve ketchup/mustár átlagos volt.

Anyósom gyros-tálat evett.

Italokkal, 3 főre pont 100 lejt fizettünk a fentiekért. Szerintem drága volt, ár-érték arányban meg még inkább!

Én inkább lángost ettem, amit kürtős kaláccsal fojtottam le.

Az Anyukám is velem tartott lángos ügyileg, csak ő sajt és tejföl nélkül, úgy simán szereti. Nagy lángososok vagyunk egyébként mindannyian, az Apukámat is beleértve. Kár, hogy ritkán eszem igazán jót. Sajnos ez sem tartozott közéjük, de azért egy „elment” kategóriát megérdemelt. (Tényleg, ha valaki tud igazán jó lángosost Budapesten, ami hétvégén vagy esetleg az esti órákban is rendel, szóljon! Köszi! :))

Mivel adtam a zsíroknak rendesen, muszáj volt egy kicsit mozognunk, így hiába szemerkélt az eső, sétáltunk egyet a Békás szorosban.

Anyuval még futkároztunk is, mint a gyerekek – hát igen, a lángosevők... Nagyon jó rá visszagondolni! :) <3

Aztán még az útba eső zetelakai víztározóban is lépcsőztünk egy nagyot Anyósommal, de azt hiszem, ennyi mozgás, némi sétával kiegészítve sem volt elegendő az aznapi kalóriaadag ledolgozásához.

Másnap, azaz az utolsó Erdélyben töltött napunkon is sűrű programunk volt: Farkaslaka (Tamási Áron szülőfaluja), Korond (kerámiák, székely ruházat), Parajd – sóbánya és kalandpark. Ennél egy picit elidőznék, mert iszonyúan meglepő volt, hogy mennyire  átalakult, alig tértünk magunkhoz! Ezelőtt olyan lepukkant buszokkal vittek be a barlangba, hogy elég volt a sós levegőben az azokból származó kipufogófüst miatti mellékhatásokat kipihenni.

Ma már normál buszok gondoskodnak az utaztatásról.

Akkoriban a barlangban volt néhány hinta meg a templom rész,

most meg igazi szórakoztató gyerekvilág tárult elénk.

A nagyobbak magas pályákon, falakon történő mászással, a kisebbek ugrálóvárral, csúszdával és hasonló játékokkal szórakozhatnak.

Igaz, hogy más lett a hangulata (teljesen eltűnt az a nyugalom/meghittség, ami az első alkalommal fogadott minket), de a gyógyulni vágyó gyerekek mindent megérnek, ez most már egyértelműen róluk szól. Hajrá!

Aztán még elmentünk Szovátára, ahol olyan sós vizű gyógytavak vannak, mint a Medve-tó.

Na itt is leesett az állunk. Régen nem volt egy életbiztosítás körbesétálni se,

most meg kiépített futópálya is van a tavak körül! Nyilván ennek is teljesen más lett így a feelingje, de ennek a résznek kifejezetten jót tett a változás. Határozottan jó látni a fejlődést.

Én is szívesen futkároznék körülötte!

Itt is volt több étkezési lehetőség is, de mi kitartottunk az eredeti tervek mellett, bízott bennem a család, így Vármező felé vettük az irányt, ahol pisztrángos és halászcsárda várta az éhes vendégeket.

Pont elkaptuk, ahogy a pisztrángokat hálóval átteszik vízzel teli furikokba (ez a rész egyébként nincs megnyitva a nagyközönség előtt, mi is csak szerencsével jutottunk be – nyitva volt a kapu és mi magabiztosan besétáltunk – velem az élen természetesen ;)),

majd átlötyögtetik őket a szomszédos halászcsárdába.

Az étterem udvarán

a virágoskert mellett

pisztrángos tavak vannak.

Lehet pisztrángra horgászni, és a kifogott halat haza is lehet vinni (25 lej/1kg pisztráng). Igazából nem is muszáj hazamenni, szállást is tudnak biztosítani. 2 főre kb. 15 ezer forintért 1 éjszakára, reggelivel, vacsorával és még egy üveg bor is jár az ott hétvégézőknek.

Azt viszont nem vállalják, hogy ott helyben el is készítik az általunk kifogott halat. Így mi sem próbálkoztunk ezzel – pedig én imádtam pici koromban pecázni is! :) Igaz, hogy csak fűszeres, vízzel összegyúrt kenyérrel és max. ökölnyi keszegeket, illetve kárászokat fogtam, de azt kb. 3 percenként, annyira tele volt kishalakkal a kertünk végében lévő Bányató! Nagyon izgalmas élmény tud az is lenni, mikor ráakad a horogra a halacska és ahogy emeled ki a vízből, végig azon izgulsz, hogy vajon visszaesik-e vagy már a csónakban landol... Számomra ezek nagyon szép emlékek, az Anyukám viszont elátkozta szegény Bányát, annyi nehéz pillanatot okoztunk neki. Sajnos nem egyszer fordult elő, hogy csupa hínárosan, békanyálasan, iszaptól bűzlően állítottunk be a házba... Elég volt lecsutakolnia minket.

A Halászcsárda nagy teraszos résszel rendelkezett,

mi is ott találtunk helyet magunknak.

Az étlap egyszerű volt, kizárólag pisztrángból készült fogásokat tartalmazott. Ennél fogva halászlével sem szolgáltak – pisztrángból nem szokás azt készíteni.

Ahogy a képen is látható, volt sült vagy roston sült pisztráng, illetve sült pisztráng filé vagy pisztráng szelet.

Nem, a fentiek mégsem állják meg teljesen a helyüket, mert most látom, hogy volt még 2 oldal az étlapon, amin egyéb, nem pisztrángos ételek is helyet kaptak – pl. különböző csorba és egyéb húslevesek, rostonsült kolbászok, illetve rántott húsok és sajt.

A halászlés állításommal viszont nem lőttem mellé, azzal biztosan nem szolgáltak – tudom, mert külön rákérdeztem.

Kipróbáltuk a sült

és a roston pisztrángot,

illetve a pisztrángfilét is.

Mindegyik nagyon finom volt – meg kell hagyni, tényleg értettek a pisztránghoz.

Árban nem voltak olcsók összességében, de még kifizethető kategória. Öten 21 ezer forintot fizettünk.

Kávét már nem a Halászcsárdában fogyasztottunk, mert útban hazafelé tudtuk, hogy megállunk sétálni egyet Marosvásárhelyen.

Emlékeztünk rá, hogy ez egy egész szép kis város, de hogy ennyire nem magyar, az nem rémlett.

Keresgéltem a neten, hogy miért van jónéhány városban Romulus és Remus szobor (mint pl. a fenti képen), de egyértelmű indokot nem találtam – a románok, a rómaiakhoz hasonlóan, szintén tőlük származtatják magukat?!

Alig hallottunk egyébként magyar szót – ennek ellenére az egyik kávézóban (Downtown café and pub) a csinos és kedves felszolgáló lány tudott magyarul.

Itt feltöltekeztünk kávéval.

Emlékeztek még a Julius Meinl márkára? Itthon is voltak ilyen üzletek, de aztán felvásárolta őket valamelyik hálózat (ez még 2001-ben történt és a Match által, mint azt kiderítette Google barátom).

Sétáltunk még egy keveset a tikkasztó melegben, majd újra nyakunkba vettük az útépítési munkálatokkal tarkított erdélyi utakat. Habár Máramaros felé iszonyú jó, már-már autópálya minőségű utakat használhattunk. Érdemes volt arra jönnünk – persze csak mert Magyarország északkeleti csücskébe vittük előbb haza a szüleinket. Mi Budapestre csak hajnalban érkeztünk meg, mintegy 19 órával a reggeli indulásunkat követően.

Iszonyú fárasztó túra volt, de megérte! Sok szép tájat láttunk, sok izgalmas dologgal, érdekes, nyíltszívű, kedves, tiszta lelkű emberrel ismerkedhettünk meg. Örülök, hogy részese lehettem ennek a szülőkkel közös élménynek! Hála!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.