Párizs, 2013. augusztus 18. / Tünde

Újra jelentkezünk a Télen-nyáron Párizs sorozatunk legfrissebb beszámolójával, ahogy ígértük azt a 2. napról írt bejegyzésünkben (vegánkaja és egy kalandos fondüzés története) is. Az első két nap történései után következzék a párizsi vasárnapunk élménybeszámolója – marokkói étteremmel, sütizővel, kávézóval és egy fordulatos Moulin Rouge show-val.

A napunk első felét az határozta meg, hogy az esti és a másnap déli programunkhoz elég szigorúnak tűnő dresscode volt előírva. Most még nem látszik egyértelműen az összefüggés, de mondom a részleteket. Repcsin kivittük magunkkal a „báli belépőinket” – ahogy az Apukám mondaná –, de Ferim otthon hagyta hozzá az elegáns cipőjét. A Tisza cipők bármennyire is kényelmesek, be kellett látnunk, hogy nem igazán felelnek meg a célnak, ezért nem volt mit tenni, nyakunkba vettük Párizs – egyébként is a fő látnivalói között szereplő – bevásárló központjait, arra számítván, hogy azok vasárnap is nyitva vannak... A Samaritaine az infóink szerint is zárva volt, a Forum des Hallest pedig teljesen más irányba tette a Tripadvisor Paris City Guide-ja, így vicces jelenetet élhettünk át, mikor az utcán álldogálóktól érdeklődtünk, hogy hol a francba is van az a bevásárló központ... nem is értették, miért arra keressük, mert még csak a városrész se igazán klappolt. Még szerencse, hogy bringával közlekedtünk és nem ment kárba az erőfeszítésünk, mert viszonylag közel volt a másik két nagy bevásárlóközpont, a Lafayette és a Printemps.

Sajnos egyik sem volt nyitva, így lógó orral somfordáltunk vissza a hotelba és kértünk tanácsot a recepción. Megtudtuk, hogy Párizsban vasárnap nincsenek nyitva a bevásárló központok – bár ez nem volt már számunkra információ, hisz már tapasztalatból tudtuk –, ha vásárolni akarunk, nem marad más, mint a Champs Elysées üzletei. Nem örültünk, mert nem akartunk túl sok pénzt kiadni egy pár cipőért, de gondoltuk, majdcsak lesz olyan üzlet, ahol nem csak csilliárdért árulják a portékáikat – pl. találunk a Zarában megfelelőt vagy valami hasonló helyen.

Ekkorra már elmúlt d.u. 2, ideje volt ennünk. Nem nagyon volt kedvünk keresgélni helyet, a hotel közvetlen szomszédságában lévő marokkói éttermet úgyis ki akartuk próbálni, mert a Tripadvisoron az előkelő 119. helyen szerepelt a több, mint 10ezer párizsi étterem listáján! Csupa jót írnak róluk (28 excellent, 17 very good, 3 average – 0 poor és 0 terrible)! 2009-ben bib gourmand-ot is kapott és a Zagatban is szerepelt. Kézenfekvő volt tehát mára az Etoile Marocaine kipróbálása.

Kívülről épp felújították az épületét, de belülről ennek nyoma sem látszott.

Az egy szál pincéren kívül egyetlen árva lélek sem volt a helyen. Láthatóan örült nekünk, azonnal be is kapcsolta az autentikus zenét és a csobogót.

Megint felmerült bennem a – nálam már klasszikusnak számító – kérdés: ha egy étteremben nincs senki órákig, majd egyszer csak betér valaki enni, akkor a konyhán hogyan fogadják? Örülnek, hogy főzhetnek, dolgozhatnak vagy a hátukra púp a vendég – mint az egészségügyben, ami tök jól működne, csak ne lennének a betegek... – ez is valami olyasmi vagy más? Persze, ez nagyban függ az érdekeltségi rendszertől, motivációitól és a konyhában dolgozók elhivatottságától is, de én az érzésekre lennék inkább kíváncsi, hogy örülnek vagy inkább bosszankodnak ilyenkor... ami meg nyilván a konyhai dolgozók elhivatottságától és persze a fáradtságától, napi hangulatától is függ, a ki tudja még mennyi egyéb körülményen túl... Szal marad a kérdés, amit már látok, hogy csak konkrét hely és eset függvényében lehet megválaszolni. :)

Igazi (vélhetően – ugyanis ott még nem voltunk) marokkói hangulat volt. Ha a padló is kőből lett volna kirakva, olyan lett volna az egész, mint egy berendezett keleti fürdő vagy szauna – a falak padlótól plafonig való csempézésétől keletkezhetett ez az érzésünk.

Minden asztal precízen meg volt terítve,

kristálypoharak, rózsaszín damaszt textilterítők és –szalvéták, logózott tányérok,

csillogó, díszes evőeszközök és beköszönő falatkák: fekete és zöld olívabogyók, illetve sós, pörkölt mandula.

Az utcára néző ablak vörös üvegén átszűrődő napfény biztosította a varázslatos hangulatot.

Szimpatikus, szerény, de kompetens és nagyon kedves pincér szolgált ki minket. Megkaptuk az étlapot, ami bőséges kínálatot tárt elénk.

Aperitifnek kirt kértünk, de előtte még a feketeribiszke likőrt (cassis) is megkóstoltatta velünk a pinyó. Először azt hittük, ajánlani akar valami mást, amikor megjelent egy üveg piával az asztalunknál. Akkor mondta, hogy ez a cassis és a kirbe kell, de ha nem ízlik, szívesen hoz mást, akár más ízben is, pl. barackosat. Nekünk bejött a cassis, így kb. 1 cm-nyit öntött egy fehérboros pohár aljára, amire rátöltötte a fehérbort – így állt elő a kirünk. Más helyeken egyébként nem tapasztaltunk ilyet, hogy előkóstoltatják a kir likőrjét, pedig azt hiszem, még legalább 2 helyen (a fondüsöknél biztosan) ittunk.

Az is felettébb szimpatikus volt, hogy láthatóan nem a lehúzásra mennek, mert a vízen akár spórolhattunk is – nagy palackos vagy kancsós csapvíz közül választhattunk.

A boroknál viszont érdekes, hogy nem cizellálták túl a dolgokat. Máshol is tapasztaltuk már Párizsban, hogy ha szeretnénk bort inni, csak annyit kérdeznek, hogy fehéret, vöröset vagy rosét szeretnénk. A bor hazájában ezt kissé furcsának ítéljük meg.

Kezdésnek egy „Pigeon pastilla with almonds”-t választottuk, azaz valami mandulás galambos előételt. Rákérdeztünk, hogy mekkora adag, mire a pincérünk akkurátusan rámutatott a kezében lévő jegyzettömbre (amibe a rendeléseket rögzítette), amin kijelölte, hogy kb. mekkora. Megkérdeztük, hogy megoszthatjuk-e egymás között és kedvesen bólintott. Végül mégis egyben hozta ki, de aztán előttünk kettétálalta az ételt.

Meglepő módon porcukorral, pici fahéjjal megszórt, olajban kisütött, leveles tésztába töltött galambhúsos, mandulás kuszkusz volt, aminek a tetején valamilyen lében puhított mandula is volt. Egy kis csavarként pici mentalevelet is találtunk az alján.

Kissé fúziósnak tűnhet, de nagyon finom volt. Érdekes (pozitív értelemben) volt édes előételt fogyasztani – olyan, mint nálunk a gyümölcsleves... bár én azt is inkább desszertként szeretem.

Aztán érkezett egy nagy adag kuszkusz.

Mindkettőnk tányérját jól teleszedte vele a pincér bácsi, miközben kedvesen érdeklődött, hogy honnan jöttünk, majd örömmel konstatálta, hogy tudja, hogy merre van, „ááá, hongrie” – igen!

Érdekes volt, hogy Feri is kapott a kuszkuszból, hisz ő más főételt rendelt. Hozott rá zöldségeket is és azokat sem sajnálta tőle sem.

Az én főételem ezennel elő is állt: húsmentes kuszkusz, zöldségekkel.

Ami még érdekes volt, hogy a kuszkusz kifejezetten tejes illatú volt. Én otthon zöldséglevessel szoktam készíteni, bár desszertben én is tejet (vagy valami növényi „tejpótlót” pl. rizstej vagy zabital) használok. Ennek ellenére ez a fogás semmiképpen sem volt édesnek mondható.

Kaptunk még 3 féle feltétet is rá:

csicseriborsót, mazsolát és csípős szószt. Mazsola... hisz mégiscsak édes szájúak! ;)

Ezáltal véglegesen előállt a bőséges és gazdag „köretünk”.

Majd kihozta Feri főételét is – amit egy kupolaszerű tetővel ellátott edényben tálalt.

Tagine (tázsin) névre hallgatott. Most utánanéztem, hogy mi is az pontosan és kiderült, hogy magát a cserépedényt hívják így, amiben készítik az ugyanilyen nevű ételt, jellemzően Észak-Afrikában. Aki járt már azon a környéken (mi még nem mertünk arra utazni...), biztosan tudja, mert alapételük.

Ez az étel bárány volt citrommal és olívával egybesütve. A tetején lévő fél citrom olyan finom puha volt és annyira egybesült a fűszerekkel, hogy alig lehetett felismerni – pedig a citrom elég karakteres ízzel bír... A bárány husi is isteni volt, finom, omlós.

Feri: Kell egy ilyen eszköz itthonra is. Olyan jól összesült benne a bárány az összetevőkkel, hogy csak na. Nagyon ízlett, bármikor bevállalnám újra.

Étkezés közben megkérdezte a pincérünk, hogy ízlenek-e az ételek, szeretjük-e a kuszkuszt. Mondtuk, hogy persze – ha tudná, hogy mi otthon is szoktunk ilyesmit enni, biztos meglepődne. Annyira egyszerű az elkészítése, ráadásul finom és egészséges is – még jó, hogy esszük. :)

A végén egy elvileg 5 darabból álló, marokkói desszertválogatást kértünk, de végül több darabos érkezett. Ráadásul kaptunk még mellé egy-egy kis pohárnyi „izét”, ami aprított mandulából, szezámmagból és fahéjból állt.

Az egyik süti kifejezetten (a Balin megismert virágot eszünkbe juttató) frangipáni ízű volt, a másik marcipános. Volt még sok féle magvas – pl. pisztáciás-mandulás, de volt fügés is, meg olyan, mint nálunk a csöröge fánk, csak kisebb és másabb ránézésre, de ízre teljesen olyan. A porcukorba forgatott édességnél elgondolkodtam, hogy meg sem kóstolom. Mondtam is Ferinek, hogy nehogy a végére hagyja, mert biztosan az a legrosszabb (bár ő Görögországban is szerette az ilyeneket), erre természetesen az volt a legjobb! Erőteljes rózsa íze volt és nem volt olyan durván édes, mint amire számítottam. Nagggyon finom volt, még úgy is imádtuk, hogy már tényleg egyetlen porcikánk sem kívánt ételt, majd’ kipukkantunk, annyira tele voltunk.

Nagyon durván jól laktunk! Semmiképpen sem mondhatjuk rájuk, hogy szűkmarkúak. Iszonyú mennyiségű adagokat kaptunk, így sajnos rengeteget meg is hagytunk – én otthon ezeket több napig bírnám még enni. Most persze nem csomagoltattuk el a maradékokat – pedig biztos szuper illatot árasztottak volna a hotelszobánkban...

Jó kis hely ez, ezért is furcsa, hogy rajtunk kívül gyakorlatilag egyáltalán nem volt vendég. Volt hogy bejöttek egyébként, érdeklődtek, beszélgettek – marokkóinak tűntek, de végül nem ültek le.

A konyha is sötétben árválkodott, mikor mentem a mosdóba.

Be is zártak utánunk – itt is délutáni sziesztázik az éttermek túlnyomó többsége, d.u. 3-kor bezárnak és csak este 7-kor nyitnak újra.

Visszatérve a mosdóhoz igen, olyan volt, amilyennek egy színvonalas mosdónak lennie kell, marokkói beütésekkel. Lépcső vezetett le hozzá.

Az előtérben 2 mosdó fogadott, szépen behajtogatott, kéztörlő kendőkkel, arctörlő papírral,

a wc-ben pedig rózsaszínű szaniter és papír. A wc-ből élénk kék színű víz folyt.

Amíg a mosdóban fotózgattam, Feri fizetett. A pincér szóba elegyedett vele. Kérdezte, hogy mi okból tértünk be hozzájuk – Feri mondta, hogy itt lakunk a szomszédos hotelben (bár ott nem említették őket), illetve, hogy a Tripadvisoron láttuk az előkelő helyezésüket. Kérte, hogyha elégedettek voltunk, írjunk róluk review-t.

Igen, tudjuk, hogy kellene, mert úgy gondoljuk, hogy egyre nagyobb értéke van az ilyesminek manapság. Mindig el is határozzuk, hogy írunk, amikor valami jó helyen járunk, szeretnénk, ha mások is ott költenék a pénzüket, ezzel is támogatva a hely további fennmaradását, de valahogy mégsem jutunk el sűrűn odáig... Lehet, nem is ezt a blogot kellene írni, hanem csak a Tripadvisorra??? Nem, ez így sokkal öncélúbb! ;)

A számlán egyébként 103 EUR szerepelt, Feri 10-et hagyott még borravalónak.

Nem volt olcsó, de ha figyelembe vesszük, hogy mekkora mennyiségeket kaptunk, milyen finomak voltak az ételek, színvonalas volt az egész hely, a kiszolgálás, ráadásul a Champs Elysées közvetlen szomszédságában van, érthető.

Mi abszolút ajánljuk kipróbálásra – főleg azoknak, akik gyávák kimenni személyesen Afrikába, ellenben a gasztronómiájuk iránt érdeklődnek. ;)

Jóllakottan, dagadó pocakkal térhettünk vissza a cipő projekthez. Elindultunk a vasárnap (és valószínűleg más napokon is) legforgalmasabb és nyitott boltoknak teret adó sugárúton, a Champs Elysées-n.

Hosszú sorokban kígyóztak az üzletekbe bejutni kívánók. A leghosszabb sor a Louis Vuitton

és az Abercrombie & Fitch előtt alakult ki.

Ezek szerint Párizsban még értesültek a hírről, amit akkoriban az portfolio.hu is lehozott, miszerint egyre cikibb az Abercrombie – már csak a hajléktalanok hordják. Hááát, nekünk itt, akkor nem úgy tűnt... Érdekes egyébként ez az A+F sztori, de gasztroblog lévén már tényleg túlzottan off lenne erről hosszasan értekezni... pedig tudnánk! ;)

Sétálgattunk még a jobbnál jobb üzletek kavalkádjában, izgalmas dolgokkal találkoztunk, mint pl. a fenti fotón látható szobor. Kreatív, nem?

Folyton komoly tömegeket vonzó utcai táncosokkal...

...akikből én gyakorlatilag szinte semmit nem láttam a tömeg (és az abszolút átlagos magasságom) miatt, csak hallottam a zenét, amire tolták.

Feri végül egy Massimo Dutti cipőt vett magának. Igaz, hogy ez inkább a barcelonai kiruccanáson (aminek a beszámolójával azóta is adósak vagyunk) lett volna stílusos, de a célnak tökéletesen megfelelt. Nagyon jó kis cipő egyébként, egész sokat sétált benne a 2 kiöltözős alkalom előtt és után, és nem törte föl a lábát, ahogy az új cipők általában szokták – pedig csöppet sem tűnt használtnak... ;)

Tök jó, hogy van ez a blog, csak ebben a blogbejegyzésben mennyi mindent tanultam, azáltal, hogy rákeresek dolgokra, mert nem akarok ide (túl sok) hülyeséget írni. Érezhető a fejlődés, ugye? ;)

Uzsira kipróbáltuk a Brioche melletti Paul sütis láncot.

Sok-sok finomság volt ott is a pultban.

Egy citrom tartot, egy doboz macaron válogatást, illetve kávét és kólát választottunk – az egészséges életmód jegyében. ;)

A dobozos Coca-Cola mindenhol jó, ez egy axióma! A nagyobb kiszerelések már szinte sehol sem igazán, mert általában nem jól tárolják, sokat rázkódnak, napon tartják őket, ráadásul nem a jól megszokott, dunaharaszti vízből készülnek. Ezeknél már csak az emlékfoszlányok maradnak szegény kólában abból, amit egyébként tud.

Azt hiszem, itt az idő, hogy megosszam a kólasztorimat és ezáltal nyomát hagyjam az utókornak. Fiatal (tizen-, huszonéves) korunkban iszonyú mennyiségű Coca-Colát fogyasztottunk. Napi 2-3 liter biztosan elfogyott fejenként. Már-már intravénásan toltuk mindenhez. Ez ment hosszú éveken keresztül. Emlékszem, volt a Pepsinek egy ún. Ízválasztó kamionja, amin apró poharakba töltöttek Pepsi és Coca-Colát. Meg kellett mondani, hogy melyik ízlik jobban. Nyilván arra számítottak (amit azóta sem értek, hogy juthatott eszükbe...), hogy a Pepsit választja a kedves fogyasztó és akkor megmondhatják neki, hogy hát persze, hogy az a finomabb, hisz az a Pepsi. Én is kóstoltam és a Pepsinél majdnem arconköptem őket, annyira szörnyű íze volt számomra, aki ugye rendesen (Coca fajta) kólafüggő volt akkoriban – ja igen, mert a Pepsit nem is hívom kólának, az nekem csak valami kóla ízesítésű üdítő ital, mint a Queen kóla és társai...

Emlékszem arra is, amikor totál kiborultam, mert az iskolában megetette velem a büfés néni, hogy nem gyártják már a Coca-colát, csak az RC-t vagy mi a franc volt, amit rám akart sózni. Emlékszem, traumatikus élményként hatott rám az információ. Le is szoktam egy darabig a kólázásról... Aztán persze mikor kiderült, hogy a hír csak a büfés néni buta marketingfogása volt, szépen visszaszoktam. Aztán még néhányszor le kellett róla mondanom – pl. mert nem éreztem tökéletesnek az alakomat és azt gondoltam, ez csak a kóla miatt lehet. Volt is benne valami, mert egyébként alig ettem, nem szerettem szinte semmit – szegény Anyukám, Nagymamám ki is voltak emiatt. Betűrendes füzetet készítettem nekik, hogy tudják a választ a szinte minden nap elhangzó kérdésükre: na ma/holnap mit főzzek kislányom/kisunokám? Abban benne volt minden, amit szerettem – pl. tejbegríz, fánk, palacsinta, lapcsánka, bundás kenyér és hasonló finomságok.

Na, de térjünk vissza a kólához – bár nem ahhoz kellene, tudom, de még nem fejeztem be – sorry! Szóval többször is leszoktam, pl. mikor külföldön ihatatlan kólát árulnak (általában a nagyon napos helyeken van rossz ízük). De pl. az USA-ban mindkétszer visszaszoktam – ott olcsóbb volt a dobozos kóla, mint a palackozott víz! Ez persze jó indokot adott arra, hogy inkább azt válasszuk. :) Na, lassan vége ennek a témának, még annyit tennék hozzá, hogy ma már maximum fél litert fogyasztok naponta, de inkább csak egy kis üvegeset vagy dobozosat, mert tudom, mennyire nem oké. Viszont én fizikailag és lelkileg is vágyom a kólára – húúú, mekkora kielégülést bír okozni egy jéghideg dobozos.... áááááh.

Na, szóval igen, a kóláról írtam (bőven), a kávé is rendben volt. A citrom tart iszonyú finom volt! A tetején citromzselé, belül kellően savanyú citromkrém, amit egy finom kekszréteg tartott meg és karolt körbe. Nagyon ajánlott kategória!

A 12 darabos macaron-doboz a következő ízeket tartalmazta: csokoládé, kókuszdió, málna, citrom, karamella és pisztácia. Finomak voltak ők is, de mi áron? Tele voltak E-betűvel (nyilván ízfokozók, tartósítók, állományjavítók stb.), amit már csak a fogyasztásukkor szemügyre vett dobozukon vehettünk észre. Persze ez nagyon nem zavart bennünket, a Coca-cola mellett kellemesen elvoltak.

Ahogy mi is a dugig tömött teraszon.

Persze itt is tapasztaltunk érdekességet. Volt két nő, akik leültek egy asztalhoz. Az egyikük bement vásárolni, majd kijött egy becsomagolt péksütivel és leült. Odament hozzá a „területért felelős” fekete csávó és mondta neki, hogy a take-away cuccal nem oké, hogy itt foglalják a helyet, mások meg nem tudnak leülni a helyben fogyasztandó (ezért egyébként drágább) ételeikkel, italaikkal. Jó, hogy ilyenekre is odafigyelnek.

Közeledett az esti programunk és sajnos az esőfelhők is,

így metróval jutottunk el a Moulin Rouge-ig. Odaértünk jóval hamarabb, hogy éjszakai fényeiben is megcsodálhassuk a környéket. Télen csak nappal láttuk, ahogy a közelében lévő Sacré Coeurt is. Mivel az is egy igazán lenyűgöző látványossága Párizsnak, íme egy akkori fotó róla.

Este 11-kor kezdődött a show, fél11-re írták, hogy érdemes odamenni. Mi már fél10-re megérkeztünk.

Sétálgattunk a környéken, majd beültünk a Moulin Rouge-zsal szemben lévő sörözőbe, ahol elszenvedtük az első kellemetlen kávés élményt Párizsban. Azzal kezdődött, hogy a nyitott teraszon dohányoztak és persze úgy, hogy befelé fújták a füstöt – miért is ne, végülis joguk van hozzá... –, hadd legyen mindenki bőre, haja, csinos ruhája és az egészséges tüdeje tele a mocskos füsttel... Na, de végül mégsem ebből lett a bonyodalom, ezt csak megemlítettem, mert csípi a szemem a téma...

Az idősebb pincér bácsi kihozta az itallapot, amiről Feri egy pohár sört választott, én meg úgy éreztem, jól fog esni egy francia kávé, azaz jó erős kávé konyakkal és tejszínhabbal. Ha már egyszer Franciaországban vagyunk...

Egy másik felszolgáló hozta ki és mondta, hogy íme a sör és az ír kávé. Mondtuk neki, hogy mi francia kávét kértünk. Erre ő mondta, hogy ez ír kávé, viszkivel. Újra jeleztük, hogy de mi franciát kértünk, erre eltűnt és odaküldte az öreget, akitől rendeltük. Az elkezdte magyarázni, hogy ez olyan, amin rajta van a krémcsík. Mondtuk, hogy oké, de mi franciát kértünk. Nem tágított, csak hajtotta, hogy ezen ott a csík. Aztán mondtuk, hogy a kollégája azt mondta, hogy ez ír és viszki van benne. Erre ő: ha nem ízlik, kérhetek másikat. Mondtuk, hogy nem erről van szó, nyilván még meg sem kóstoltam, hanem arról, hogy mi franciát kértünk, erre meg azt mondták, hogy ír és viszki van benne. Annyit vártunk csupán, hogy mondja azt, hogy ez francia és akkor megnyugszunk, megiszom és megyünk dolgunkra (még akkor is, ha egyébként tényleg ír kávé, valszeg nem jövök rá). Ehhez képest nem bírtuk belőle ezt kiszedni. A végén már olyan ideges lettem a lenéző, megalázó stílusától, hogy ha nem lennék mostanában ilyen lenyugodott, biztosan ráborítottam volna az egészet! Így viszont Feri próbálta rendezni a helyzetet békésen és intelligens lény módjára, én viszont ráordítottam kínomban, hogy STOP, mert tényleg úgy éreztem, ha nem hagyja abba, nem lesz jó vége... (vicces jelenet lehetett :D) Végül elhúzott, bár már azt sem tudom, mi okból, de megittam a kávét, ami egyébként finom volt és továbbra sem tudom, hogy konyak vagy viszki volt-e benne, de mindegyis. Nem értem, miért nem ismeri fel egy pincér a szitut, hogy mit akar az a szerencsétlen vendég – csupán azt hallani, hogy azt kapta, amit kért és akkor boldog lesz! Ennyi! Nagyon rossz szájízzel ittam meg, pedig finom volt... Aztán, mikor leléptünk, az eső feldobta a kedvemet. Jó volt csiniben áztatni magam a kellemes esőcseppek táncában. Tényleg élveztem, mert épp nő a hajam és tök jól összeugrasztja göndörré az esővíz, amit most kifejezetten bírok. :) Aztán azt már nem annyira bírtam, hogy mikor odaértünk a Moulin Rouge elé, rá kellett eszmélnünk, hogy a szemből folyton rövidülni látott sor csak érzéki csalódás volt, ugyanis a következő nagy kereszteződésig, kb. 300 méteren keresztül állt a sor – 1-1 beiktatott apró szünettel, amiket helyi felügyelők vigyáztak. Fél 11 volt, amikorra vártak minket elvileg, ehhez képest végeláthatatlan sorban kellett áznunk a kisestélyinkben...

Több mint egy órán át ácsorogtunk a többi ázó, showra vágyó társunkkal! Már azon gondolkodtunk, hogy otthagyjuk az egészet a francba. De aztán átestünk a holtponton és már csak röhögtünk azon, hogy hogy lehet ilyen béna ez az egész. 109 EUR jegyárba nem fér bele, hogy valahogy elhelyezzenek minket legalább fedett váróban?

Kisebb lincshangulat is kialakult, amíg beértünk – voltak akik rafinált módszerekkel (pl. a párja már bement, ő meg lemaradt valami miatt) próbáltak előrejutni, de nem igazán jártak szerencsével. Mire beértünk, fejben már meg is fogalmaztuk, hogy hogy le fogjuk az egész helyet húzni a Tripadvisoron – nem igazán láttunk más megtorlási lehetőséget, mint hallatni a szavunkat...

Bevezettek minket, egészen a színpad közvetlen közelébe (konkrétan mellé). Leültettek, majd hozták a poharakat és a pezsgőt – bár ez is még kisebb feszültségben tartott minket, mert a mellettünk ülő lányok rendeltek italt és kaptak róla számlát, a mi jegyünket pedig elvették, amikor a helyünkre vezettek minket, így nem tudhattuk, hogy kell-e majd azt bizonygatnunk, hogy márpedig nekünk pezsgős jegyünk volt. De valahonnan mégiscsak tudták, mert nem kaptunk külön cechet. Abszolút testközelből szemlélhettük a showt, olyannyira, hogy Feri fejét néha egy-egy tollas boa is végigsimította.

Nem kevésbé volt az sem izgalmas, amikor a mellettünk lévő színpad hirtelen eltűnt és helyette 2-3 méter mély, vízzel és óriáskígyókkal teli, óriási akvárium jelent meg, amibe egy iszonyú csinos, ruhák által nem túlzottan takart lány adott elő izgalmas számot. Voltak egyébként erőművészek, de nem a gagyi fajtából. Igazán színvonalas és szórakoztató volt az egész. Csinos, fiatal, színpompás ruhákban tündöklő társaság játszotta a szerepét. Látványos és élvezetes volt a show. Használták néha a közönséget is, amiből szerencsére kimaradtunk (pl. mikor a hasbeszélő bácsi vicceskedett), néha csak a helyüket – volt, hogy 2 srác egy harmadikat úgy dobott be a közönségbe, hogy közben fogták a kezét-lábát és ugyanazzal a mozdulattal, vissza is húzták a közönség feje fölött. Voltak állatok – pónilovak, kutyák is, de valahogy mégsem volt elcsépelt. Pedig a Lido után arra számítottunk, mert régebben az a hír járta, hogy a Moulin Rouge lepukkant, öregek adnak elő elfeslett ruhákban. Ettől függetlenül látni akartuk, hisz mégiscsak ez Párizs egyik legismertebb nevezetessége. Így még nagyobb meglepetés volt, hogy ennyire élveztük – pedig kint, a sorban fagyoskodva teljesen biztos voltam benne (én legalábbis), hogy nincs az a show, ami helyre tudja billenteni ezt a hibát.

Hajnal 2 körül, gyalog sétáltunk haza. Ekkorra is jutott a show-ból – úgy látszik, ez egy ilyen nap. Testközelből láttunk verekedést. Nem is gondoltam, hogy ekkorát csattan a hús... De komolyan!!! Egyáltalán nem olyan hangja volt, mint a Bud Spencer filmekben...

Hála Istennek, mi kimaradhattunk belőle és teljes nyugalomban, kellemesen elfáradva bújtunk össze kettecskén a szerelem városában.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.