Kappadókiai gasztrotúra

2011.10.06. 14:33

2011. október 01. / Robotologist

 

Kb. egyszerre indítottuk blogjainkat (a Gasztrotúrákat és a Budapest-Isztambult) Donnal és feleségével, Tündével. Don a kollégám volt a munkahelyen, amit jól otthagytam. Írásaik arról szólnak, amit már hosszú évek óta rendszeresen művelnek - a legkülönbözőbb éttermeket próbálják ki, leginkább Magyarországon, és ha nem tévedek, leginkább Budapesten, de persze több vidéki helyet is alaposan leteszteltek már. Hosszasan számolnak be élményeikről, benyomásaikról és minden apró részletről, amivel az ember szembe kerülhet egy étteremben. Repertoárjukon a legdgább, elit helyektől a menüs, ebédeltetésre specializálódott vendéglőkig kb. minden megtalálható, de a színvonalat nem engedik egy jól meghatározott szint alá.

Ahogy utazgatok és tekerek, a legkülönbözőbb helyeken eszem a legkülönbözőbb dolgokat - utcai junk-food, elegáns étterem, gázfőző a hotelszobában - nincsenek korlátok. Sokszor gondoltam már rá, hogy "Ó, ez eszméletlen kaja volt, naonjóhely, írni kéne Donék blogjára egyet!", de ekkor a tányérok már üresek voltak, én meg, mint egy jól lakott óvodás, hümmögtem, hogy na ja, most is későn jutott eszembe, hogy fotózzak.


Pedig lett volna miről írni: a félbehajtott román lángosoktól Bulgária felejthetetlen balnicskáin át Isztambul színpompás éttermei és igazi, szívvel-lélekkel a vendégért létező pincérein keresztül Közép-Anatólia speciális agyagedényben készült ételéig. És itt meg is állok - itt jutott eszembe, hogy okés, elő a fotógépet amíg nem késő, beszámolok arról, milyen volt Kappadókia mesevilágba illő obeliszkei közt beülni a Silk Road étterembe, Göremében.


Ami beterelt: "Home Made Lentil Soup".


Tudni kell rólam, hogy kb. egy éve kihagyom étrendemből a húsokat. Hosszú sztori, regényt tudnék írni a miértekről és hogyanokról - most csak annyit, hogy a lencseleves alaphangon a kedvencem, és bejön a törökök által készített verzió is (Jut eszembe: hallottatok már savanyú lencselevesről aszalt szilvával? Nagyim specialitása és Gergőke kedvence volt...). Kíváncsi lettem, mennyire házi a házi - a lencseleves alapkaja nálam, százfélét ettem már a törököknél - végtelen hosszú skálán mozognak a menzai, keményítőtől kocsonyás ócskaságon át a tényleg háziig, amivel itt találkoztam.

Újabb, apró kitérő: a kenyér. Törökországban meghatározhatatlanul finom kenyeret sütnek szinte mindenhol. Abszolút egészségtelen, tudom, a fehér gyász, de annyira finom és annyira mindenhol ott van és annyira nyilvánvalóan hozzátartozik a konyhájukhoz, hogy elkerülhetetlen - és talán nem is kell olyan nagy ívben elkerülni (reggelente az apró falvak pékségeiben csodák születnek).

Nos, a lencseleves nem nyitott új kapukat nálam - a klasszik, vörös lencséből készült, valamennyire krémesített (szerencsére ebben volt lencse bőven, nem pudinggá turmixolva), citrommal tálalt cucc. Bejött, de semmi extra. Amiért viszont érdemes volt beülni ebbe a szimpatikus étterembe, az a cserépedényben készült fantasztikum. Bárány, marha és vega verziók léteznek - még a beszámoló kedvéért sem törtem meg szokásom és a húsmentes összeállítást választottam, bár teljesen egyértelmű, hogy az igazi élmény - főleg egy húsevőnek - az előbbiek közül kerül ki.


Persze a dolog szépségéhez a ceremónia is hozzátartozik: a tojás alakú edényen felül van egy kis nyílás, ezen keresztül pakolják meg az agyaggumót, majd szépen lezárják és megy a kemencébe. Mikor a pincér az asztalra teszi, előkerül egy kis szerszám, amivel feltöri az edényt, és hajrá, neki lehet esni (az edényke innentől kezdve kuka, semmi recycling).


Egészen finomra párolódott ragu-szerűséghez volt szerencsém, amit legszívesebben a levébe mártogatott kenyérrel ettem.


Persze minden köretet belapátoltam, a bringázás (még ha aznap alig tekertem is) nem összeegyeztethető a tányéron hagyott étellel.


Az egész élmény egy klasszikus turistalátványossághoz volt hasonló, sokkal inkább, mint valami felejthetetlen gasztronómiai űrutazáshoz. Ez itt a helyi specialitás, minden második étteremben ezzel találkozik az ember, bárhol kipróbálhatja - és sanszosan be fog jönni neki, az agyag nem bénázza el a dolgot. Szóval, ettem egy jót, egy finomat, egy nagyon barátságos helyen, barátságos arcok közt. Világossá vált az is, hogy mindenképpen érdemes a helyi ételeket kipróbálni, ha új élményekre vágyik az ember.

Még aznap este találkoztam német bicajos ismerőseimmel és beültünk egy másik étterembe - itt nem fotóztam, eszembe sem jutott, ment a duma, kinek milyen a túra, ki hogy érzi magát. Szóval ennek a helynek megvolt a saját tökéletesen egyedi és szívélyes szelleme, sőt, a szellemhez test is tartozott: a tulaj. Sürgött-forgott, jött-ment, beszélt angolul, németül, franciául, egy kicsit japánul is, mindezt a teletömött, aprócska étteremben, ahol eszméletlen finomakat ettünk - persze a szokásos török étlap (részemről a kötelező lencseleves és a kedvencem, a gözleme, éppen tojásos-sajtos - utánozhatatlan volt). A főnök arról beszélt, hogy dehogy szeretne nagyobb éttermet (az egyik vendég kérdezett rá), ő itt roppant boldog, emberek a világ minden tájáról érkeznek hozzá (csak a mi asztalunknál egy indiából származó és egy őshonos német, valamint egy magyar bicajos - szóval jogos), és örül, ha vendégei jó szájízzel távoznak. Ez a hozzáállás érezhető volt a hely minden apró részletén, de leginkább az ételeken - amik, bármennyire sablonos, török kaják voltak, azok mesteri szinten készültek.

Ez utóbbi élmény az, amit szerintem érdemes keresni (ha ilyet keresni egyáltalán lehet, inkább csak találni). Azt gondolom, ha Don és Tünde rátalálnak egy ilyen helyre, mint az általam leírt utóbbi, arról egészen biztosan beszámolnak blogjukban.

Gasztrotúrák: Seprű Oszkár után újabb „vendégíróval” bővült csapatunk. Néhány szót az előzményekről. Gergő is tagja volt annak a kis csapatnak a munkahelyemen, akikkel elhatároztuk, hogy felfedezzük Budapest éttermeit. Ezeket a kiruccanásainkat gasztrotúráknak neveztük, innen jött a blog elnevezése is. A csapat lelkesedése alábbhagyott mostanában, de azért sikerült néhány jobb éttermet kipróbálnunk közösen (Aranyszarvas, Philippe a belga, Pesti lámpás). Ezeken kívül is sokat beszéltünk a gasztronómiáról, aminek Gergő hol résztvevője, hol fültanúja volt. Aztán egyszer csak fogta magát és világgá ment. Erről bővebben és részletesen beszámol blogján, amit folyamatosan követek, nekem nagyon tetszik. És persze álmélkodva figyelem, hogy mire képes egy ember egyetlen biciklivel. Gratulálunk neki!

Ezek szerint ő is értékeli a mi blogunkat, aminek örülünk és annak is, hogy eszébe jutottunk az étkezések közben. Megtérülni látszik a sok befektetett munka. :) Köszönjük szépen Gergőnek a beszámolót, amely érdekes színfoltja lesz blogunknak. Reméljük, küld még párat.

A Don becenév engem (Feri) rejt, a munkahelyemen ragadt rám egy céges rendezvényen: szivarozás és konyakozás közben kaptam a többiektől. De ez egy másik történet...

Nemsokára mi is utazunk Törökországba – igaz, repülővel, nem biciklivel :) –, az sem kizárt, hogy összefutunk egy közös ebédre. Ha összejön, természetesen beszámolunk róla – ha nem, akkor is írunk a török élményeinkről. ;) A végén álljon itt még néhány, Gergő által, az étteremről készített kép, kommentár nélkül.



online póker

A bejegyzés trackback címe:

https://gasztroturak.blog.hu/api/trackback/id/tr33282634

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.