2012. június 21. / Tünde

A túra második napján délután 2 órára már meglátogattunk egy olívaüzemet, sétáltunk egyet Gargnanóban és már meg is ebédeltünk egy csodás hegyi trattoriában. De ezzel még korántsem volt vége a kalandoknak, várt ránk a pezsgőgyártás minden csínja-bínja, este pedig a Garda-tó túlpartja és egy furcsa olasz buli.

A hegyi spiedók elfogyasztása után újabb mesés tájra érkeztünk, Franciacortára. Ez egy kicsiny olasz borvidék, amely az Iseói-tó és Bergamo között terül el. Világhírű a habzó borairól. Engem azonban leginkább az a profizmus nyűgözött le (a habzó borokhoz annyira nem értek), amivel a Ca’del Bosco a szőlészethez, borkészítéshez, a művészettel kombinált építészethez, designhoz, illetve a turizmushoz áll.

Már a buszból kiszállva is áthatott minket a hely szelleme.

Mérnöki pontossággal nyírt pázsit, gyönyörű fák, csodás virágok, amerre a szem ellát. Majd elénk tárul a „gyár” épülete, amely olyan, mint egy modernkori múzeum.

A kortárs művészet szele minden oldalról legyezgeti a látogatót. Az épület tetején kék farkas szobrok csücsülnek.

 Magunktól nehéz lett volna kitalálni, hogy ők őrzik az objektumot… És még a színüket is változtatják. Voltak már pink farkasok is, amikor egy rosé bor premierére készültek. Jelenleg azért kékek, mert csak ez a szín hiányzik a mindenhol jelen lévő műalkotásaik közül.

A másik irányban, a domboldalon, egy szintén elvont szobormű köti le az ember figyelmét.

Ő közvetlenül a helikopter-leszállópálya mellett van.

Lehet, a propeller közelségének veszélyeire próbálja felhívni a figyelmet? :D

Első állomásunk bent, a hűtött épületben volt. Egy 3D-s domborzati térképen mutogatta meg a kedves idegenvezető leányzó a territóriumukat.

A Franciacorta borrégió 20 ezer hektáron terül el, 18 község közrefogásával. Mivel gleccserikus a talaja, az egyetlen növény, ami megterem rajta, az a szőlő. Azt kell hogy mondjam, a hendikepjükből egész jó kis bizniszt építettek fel.

Eredetileg szerzetesek laktak itt, ők kezdtek el szőlőt, bort termelni. Mivel annyira rossz volt a talaj, vámszabad területté nyilvánították a térséget, hogy támogassák a kereskedelmet. 1950-re datálható, amikor a hétvégi háznak induló (Ca’del Bosco = Casa del Bosco = az erdő háza) területről a tulajdonos egyik fia egy francia borászatba látogat, majd elkezd próbálkozni a szőlőtermesztéssel, borkészítéssel. Hamar belátja határait és inkább hoz egy borászt a Moët & Chandon pezsgőgyárból, és közösen fejlesztik művészi szintre a borkészítést.

Miután képbe kerültünk a földrajzzal, kint indultunk el a közel 2 órás borászati kalandozásunkra.

Először a szőlőtőkéket vehettük szemügyre. Sok féle szőlőt termesztenek, Chardonnay, Pinot Noir és Blanc, Cabernet Sauvignon és Franc, illetve Merlot, Nebbiolo és Barbera van a repertoárjukban.

Itt is feltűnt, hogy mennyire odafigyelnek a részletekre. Minden sor elé színes virágokat ültettek.

Sűrűn és alacsonyan telepítették a tőkéket. Tízezer jut egyetlen hektárra. A szőlők D. O. C. G. minősítésűek, azaz Denominazione di Origine Controllata e Garantita = származási helye, előállítása ellenőrzött és garantált. Ez a legmagasabb minőségi kitüntetés, a legjobb olasz borok védjele. Az ilyen borok  igen szigorú ellenőrzéseken mennek keresztül. A környékbeli 120 borászat folyamatosan azon dolgozik, hogy ezt meg is tartsák. Az idegenvezetőnk büszkén közli, hogy a díjat a Ca’del Bosco szerezte meg először.

Az előírások szerint maximum 100 kg szőlő teremhet egy hektáron, de itt 80-ra csökkentették a felső határt a minőség további növelés céljából. Egy tőkén maximum 8 hajtás található, azaz 8 fürt szőlőt teremhet. Ekkora mennyiségből 1 300 000 (!) palackot állítanak elő évente, amelynek a fele habzó bor.

A normál 25-30 év helyett itt 39 az átlagéletkora egy tőkének! Háromnaponta ellenőrzik a tőkéket a saját laborjukban, így pontosan tudják, melyik nap kell szüretelniük. 100 alkalmazottal dolgoznak, de szüretkor még érkezik 250-300 fiatal – főleg olasz diák – a munka elvégzésére, amely 4 hétig tart.

A szőlőtőkék mellett továbbhaladva eljutunk a pincészet hátsó bejáratához.

Aztán továbbhaladva újabb művészeti csodába akadunk. Fejvesztve fotózta mindenki a magasba emelt, monumentális orrszarvút.

Elég disszonánsan lóg ott a tartályok felett.

Beléptünk tehát a borászat oltárába. Szüret után a szőlőt lehűtik 12 fokosra, majd 12 órán át állni hagyják. Ezt követi a háromszori préselés, amelyet nagyon kíméletesen hajtanak végre. A tartályokban lévő, levegővel teli lufik segítségével préselik ki a levet a szőlőből.

A szőlőléből must lesz, amely forrásakor nagyon felmelegszik, ezért 2 falúak a tartályok. A két fal közötti hideg vízzel hűtik őket 31 fokosra.

300 ezer (!) literes a legnagyobb tároló, amelyből 400 ezer üveget töltenek meg borral.

Brutális, nem?

Utunk a labor mellett – nem kamuztak, tényleg van nekik – vezetett le a hordók termébe.

A francia tölgyfahordókhoz a fát a tulaj maga választja ki az erdőben.

Maximum 3 évig használnak egy hordót, évente lecserélik a készlet 1/3-át.

Ezekben a barrikhordókban tárolják a borokat 6-16 hónapig. A barrikolás során a bor lágyul és elveszíti a savasságát.

A teremben konstans a páratartalom (automata párásító berendezést használnak, vízporlasztó csövekkel), hogy a hordó ne száradhasson ki, mert akkor magába szívná a bort és nem pedig kiengedné magából az aromákat.

A képen látható hordókban egyébként vörös cuvéek vannak.

A hordók teljesen tele vannak töltve, hogy ne oxidálódjon a bor – nehogy megpimpósodjanak (amikor ezt a szót először hallottam, azt hittem, viccelnek)… bár lehet, ilyen állapotában még nem így mondják, de az érett bor, ha levegőn van huzamosabb ideig, megpimpósodik – vicces, még leírni is. :)

Az itteni habzó borok üvegben érlelődnek (nem úgy, mint a prosecco, ami hordóban), 8 évig! Likőrrel, azaz cukorral és gombákkal érlelik őket. Egy normál méretű palackban 6-8 atmoszféra nyomás van, egy nagyobban 18-20. Egy ilyen pince időzített bomba is lehetne, ha nem figyelnének oda a biztonsági előírásokra.

Vannak lakat alatt tartott, nagyon értékes, több száz eurós értékű nedűk is.

Hát igen, náluk is kiemelten jelentős a biztonság.

Az üvegeket vízszintesen tárolják és folyamatosan forgatják. Miután az érési folyamat befejeződik, az üvegeket szép lassan függőleges pozícióba fordítják.

4 hét alatt kerülnek vízszintes pozícióból függőleges helyzetbe, fejjel lefelé. Ezt a folyamatot egy designos szemléltetőeszközzel is prezentálták nekünk.

Az érés alatt keletkezett, a forgatás eredményeképpen a nyakba került üledéket is érdekesen távolítják el a palackból. Egy gép lefagyasztja a fejére állított üveg nyakát, amelyben így jégkocka keletkezik. Ezután kinyitják a palackot és a palackban lévő nyomás hatására a jégkocka kilökődik. Ezt a folyamatot egy speciális gép végzi el, ami egy adott gáz segítségével nyomás alatt tartja a pezsgőt és megakadályozza, hogy az üvegbe oxigén kerüljön vagy kijöjjön belőle az értékes nedű.

Így áll elő a nyers habzó bor, amely már ilyen formájában is fogyasztható lenne, de öntenek még hozzá likőrt és érlelt, öreg bort, hogy az aromája még különlegesebbé váljon. Ezután kerül bele a parafadugó, majd állítva 4-6 hónapig tárolják a pincében. Végezetül már csak felöltöztetik, majd mehet a piacra, 26-110 euro/palack áron.

A pincében egyébként további műalkotásokkal találkozhattunk, nem volt egyetlen olyan folyosó sem, ahol ne lett volna valami érdekesség.

Műalkotások,

autentikus díszek a falon,

a plafonon,

Ca’del Bosco címer itt is,

ott is.

Sőt, még az épületet őrző kék farkasokat is szemügyre vehettük közelebbről.

A pince hidegéből elindultunk a magasabb tartományokba, ahol folyt a „nyakfagyasztás”,

– robotok közreműködésével –

a palackok felcímkézése,

ellenőrzése

és exkluzív, narancs színű, átlátszó papírba csomagolása.

Miután megnéztük a teljes előállítási folyamatot, következhetett a várva-várt kóstolás. A Ca’del Bosco ennek is megadta a módját, természetesen. Egy gyönyörű, tágas és kényelmes kóstoló terembe vezettek minket, ahol a szőlőtőkékre nyílt a kilátásunk.

Természetesen a mellékhelyiségek sem nélkülözték az ízlést és a designt.

Na, de térjünk vissza a borokhoz.

Rágcsálnivalóval, boros palackokkal és sok-sok pohárral vártak minket.

Az idegenvezető leányzó bontotta föl a palackokat és töltötte őket a megfelelő poharakba.

Több féle bort kóstolhattunk. A Ca’del Bosco legnagyobb becsben tartott és világhírt hozó ékkövével, a habzó borukkal kezdtünk.

Speciális pohárban szolgálták föl őket. A poharak aljába lézerrel apró vájatokat vágtak, amely segítségével 2 órán át pezseg a habzó bor folyamatosan.

Kóstoltunk fehér bort,

és vöröset is.

Iszonyúan élveztük az illatok és fantasztikus ízek mellett a szemrevaló bőrkanapék kényelmét is.

Lenyűgöző volt ez a program – luxusborászat, luxustermékekkel és szolgáltatásokkal, mindez kortárs művészettel fűszerezve. Aki a Garda-tó környékén jár, semmiképpen se hagyja ki a helyet – óriási élmény! Kedvcsinálónak még több kép itt:

És még mindig nem volt vége a napnak! Aznapi túránk 5. állomásaként hamisítatlan olasz partiba és kalandokba keveredtünk. Eredetileg úgy volt, hogy a hotelben vacsorázunk, de mivel rossz időt jósoltak hétvégére és az akkori programjaink között egy hajóúttal összekötött, szabadtéri vacsora szerepelt, Mirjam átszervezte mára. Visszabuszoztunk hát a szállásra, majd a közös hajókázás helyett speedboatokba szálltunk és átsiklottunk a Garda-tó szemközti partjára.

A fenti képen látható egyébként a mai napunk főbb állomásainak színhelyei: Franciacorta – Corte Franca –, balra fent, az Iseoi-tó déli partján, illetve Gargnano, a Garda-tó partján az A és B pontok fölött közvetlenül.

A google maps szerint mehettünk volna a fent jelölt, kék útvonalon is (A: Saló, B: Torri del Benaco), komppal, de mi Francesco és egy vízi taxis közreműködésével lerövidítettük az utat.

De azért tettünk egy kis kitérőt az Isola del Garda vagy más néven a Borghese-sziget felé.

Az 1 km hosszú és 600 méter széles szigeten áll a gótikus stílusú palota, amely leginkább a velencei Dózse palotára emlékeztet.

Hercegek, grófok leszármazottainak tulajdonában van, 7-8 fő lakja a teljes szigetet. Turisták által nem látogatható, de az impozáns környezet miatt hajók szoktak lehorgonyozni a környékén piknikezés, kikapcsolódás céljából.

Lenyűgöző naplementében értünk partot,

ahol újabb kalandok vártak ránk Ago és Rita vendéglőjében.

A kerti parkoló mellett elhaladva jutottunk be a félig-meddig fedett kerthelyiségbe.

Este fél 9 körül jártunk, amikor még csak a megterített asztalok és egy abszolút egyedi hangulat várt ránk.

Helyet foglaltunk, majd érkeztek az ételek és az italok.

Különböző, a vendéglő által felcímkézett rosékkal melegítettünk be.

A gyomrunkat pedig friss zöldségekkel és hozzájuk illő mártogatósokkal béleltük ki.

Én ezekből már jól belakmároztam. Isteni volt a szósz és friss zöldségek ropogását is nehéz bármivel felülmúlni…

Érkeztek aztán a tészták, rizottók. Volt egy sonkás, paradicsomos tészta.

Én ezt nem kóstoltam.

Feri: Én viszont igen, de annyira nem nyűgözött le. Az tetszett, hogy csípett, de a többi jellemzője nem igazán volt különleges. Tény, hogy az itthoni éttermek nagy százalékában kiemelkedő fogásnak számítana ez az egyszerű tészta, de ezen a gasztrotúrán csak az üldözőmezőny végére kvalifikálta magát.

A másik kettő azonban sokkal jobban felkeltette az érdeklődésemet.

Az egyik egy rákos, zöldséges, csirkehúsos paella volt, vagyis ha már Olaszországban vagyunk, hívjuk inkább rizottónak.

Ízlett, bár a csirkehúst igazán kihagyhatták volna belőle, illetve megszórhatták volna egy nagy adag parmezánnal – akkor tökéletes lett volna, de nekem így is bejött.

A másik gombás, tejszínes tészta volt.

Nem vagyok oda az ilyen nagyméretű tésztákért, de ez annyira jól volt elkészítve, hogy nem is egy adagot sikerült belőle elfogyasztanom. Ahogy fogytak a tálaló tálakból az ételek, folyamatosan újratöltötték őket a pincérek (izgalmasabbnál izgalmasabb arcok voltak – az egyikük egy rasztás, nagyon laza srác, a másik egy egész helyes, csinos, de még inkább lesz@rom stílusú lány). Szerintem e miatt a fogás miatt kellett a legtöbbször megfordulniuk a konyhában.

És ha ez nem lett volna elég, kaptunk még egy nagy adag helyi specialitást, a Gnocco Frittót.

(Szerk: Innen piros színre váltok, mivel Firefoxban ettől a ponttól kezdve a blogbejegyzés háttere fehér, amin nem túl előnyös a fehér betű ;). Köszi a megértést és használjatok Chrome-ot!)

A bal szélső pancake-szerű, de nem édes, kerek péksüti, amelyet meg kellett kenni sajtkrémmel vagy zöldfűszeres zsírral.

Erre kellett pakolni az olasz felvágottakat.

Valahogy így:

Majd a végén mindezt megkoronázhattuk egy ízben leginkább a csőrögéhez, látványban pedig egy felfuvalkodott és kisütött, belül üres raviolihoz hasonlító kreálmánnyal. Őt nevezik Gnocco Frittónak.

Mogyorókrémmel kellett megkenni. Érdekes volt és nem is rossz, de semmiképpen sem életem desszertje. Lehet, hogy azért, mert felcseréltük az egymáshoz illő szószokat és sütiket???

A végén még érkezett egy alkoholos, citrom-sorbet,

majd eperkrémes vodka, átvezetvén minket az italozás rengetegébe.

Az epres vodka nem is volt olyan rossz. A tejszínes, epres, édes vodka pont megfelelt az utolsó körben, óriás kannákban érkező mojitók felvezetésének.

Ebből is kaptunk klasszikusat, illetve epreset is. Az utóbbi nekem jobban ízlett – az eper valamelyest elvette az alkohol ízét.

A telítettségünkkel párhuzamosan nőtt a helyszínen az egy négyzetméterre jutó emberek száma.

Bömbölt az olasz zene, a vendégek harsányan énekelték a dalokat, majd lassan elkezdtek táncra perdülni és kihasználva a szabad tereket, még az asztalon is ropták.

A hangulat kezdett a tetőfokára hágni, de mi pont ekkor éreztük úgy, hogy ideje továbbállnunk.

Gyorsan még befotóztunk a mellékhelyiségekbe, hisz anélkül nincs a Gasztrotúrák blogon étterembejegyzés! :)

Már a mosdó felett lévő tükör nélküli keret is izgalmas volt, de az i-re a pontot a pottyantós wc tette fel. Ami egyébként megjegyzem, olasz honban eléggé elterjedt, nem egy helyen találkoztunk vele.

Nem a legkényelmesebb ürítési helyszín, de funkcióját képes ellátni.

Miután minden feladatunkat teljesítettük, fájó szívvel ugyan, de elköszöntünk a mulató tömegtől.

És még csak most jött, aminek jönnie kellett. Motorcsónakcserét hajtottunk végre és most mi utaztunk Francesco erőgépével. Ezerrel szeltük a habokat, csak úgy pattogtunk a vízen. Volt bennünk elég alkohol is, ahhoz hogy a lányokkal végigviháncoljuk az utat – visítoztunk, röhögtünk, amíg partot nem értünk Salóban.

A kacarászást a parton sem bírtuk abbahagyni – na de ki ne nevetne egy ilyen vízibicikli láttán???