Párizs, 2013. augusztus 17. / Tünde

Ahogy ígértük, újra jelentkezünk a Párizsi utazásunk beszámolójának folytatásával.

A téli visszatekintés és az első nap streetfoodolása után most következzenek a második nap élményei – piacozás, biobár, fondüzés és biciklizés. De először jöjjön az első reggelink a hotelben.

Itthon csak gyümölcsöt szoktunk délelőtt enni, de ha kimozdulunk, mindig elcsábulunk egy jó kis reggelire. Itt is ezt tettük, főleg, hogy az benne foglaltatott a szobánk árában.

Volt víz, ami csapvíz volt egyébként – annak ellenére iszogattuk, hogy nem volt túl jó íze. De nyilván iható volt és meglehetősen olcsóbb, mint a méregdrága palackozott vizek. Volt 100%-os narancs- és pink grapefruitlé, illetve tej, müzlik és gabonapelyhek is. Gyümölcsök választhatók voltak: friss, aszalt és saláta formájában is fogyaszthattuk őket.

Természetesen voltak finom, francia péksütik, különféle sajtok, vajak, joghurtok és felvágottak is. Egy (messziről, illetve kívülről kenyérpirítónak tűnő) készülékben folyamatosan forrt a víz, amiben tojást lehetett főzni. Voltak még gyümölcsdzsemek, mézek, Nutella, illetve tea vagy kávé onthatta a szomjunkat vagy az álmosságunkat.

A bőséges reggeli után elindultunk városnéző túránkra - ami egyébként 25 km gyaloglással + a végén 5 km bringázással zárult, de erre majd később visszatérek. Még éppen csak belekezdtünk a sétába, amikor egyszer csak egy utcai kipakoláson találtuk magunkat.

Árultak mindent, mint a búcsúban – ékszereket, ruhákat, könyveket, antik tárgyakat, virágokat, gyümölcsöket, zöldségeket és természetesen francia sajtokat.

Vagy pékárut, nyers és elkészített húsokat

és a tenger állatait is.

Nem vásároltunk semmit, mert még tudtuk, hogy hosszú út áll előttünk. De azért alaposan szétnéztünk és rácsodálkoztunk, hogy milyen kínálat van egy ilyen „apró” piacon is. Aztán inkább továbbindultunk. Mentünk, mendegéltünk, míg az Eiffel-torony közelébe nem értünk – egyébként Párizs szinte minden részéről látható a torony.

Most csak ennyire közelítettük meg, mert télen már szétfagyoskodtuk magunkat a 2. emeletén. Akkor csak addig lehetett fölmenni, most biztos tovább is, de nem igazán izgatott fel minket a dolog.

Inkább folytattuk az utunkat és átsétáltunk az Invalidusokhoz,

majd elhaladtunk a Rodin múzeum és az Arpége 3 Michelin-csillagos bejárata előtt.

Nem azért nem őket választottuk (hanem az Epicure-t), mert így néznek ki kívülről :), hanem, mert sok rossz kritikát olvastunk róluk a Tripadvisoron (erről bővebben olvashattok az első részben)

Mivel ekkor már annyit sétálgattunk, hogy fél2 körül járt az idő, meg iszonyúan kellett már pisilnünk is :), így beültünk az első, normálisnak tűnő helyre, a Le Pain Quotidienbe.  Nem bántuk meg!

Már kívülről is hangulatos, kedves kis helynek tűnt.

Bent pedig rájöttünk, hogy mennyire nekünk – vagyis leginkább nekem – való hely. Sok-sok vega, vegán és bio ételekkel, italokkal szolgáltak.

Én málnás crunola parfét kértem – bármit is jelentsen az. Annyit tudtam, hogy nem lehet rossz, mert vegán, organikus granola (bármi legyen is az) van benne kókusztejjel, kesuvajjal és banánnal. Kértem hozzá, a biztonság kedvéért, egy dinnye hűsítőt (azzal gondoltam, nem lehet nagyon mellényúlni). Feri egy organikus, vegán (hogy is lehetne más?) sört ivott és egy organikus hideg gazpachót kért, amihez organikus kenyér is járt.

A sört én is megkóstoltam – nekem olyan volt, mint egy búzasör, ezért ízlett. A dinnye cooler pedig finom görögdinnyéből, vízből, jégből és mentából állt, amit néhány karika friss uborkával bolondítottak meg. Iszonyúan finom volt!

Az ételeink (vagy inkább snackjeink) után is megnyaltam volna a tíz ujjamat, ha nem hoztak volna hozzájuk evőeszközöket... Nagyon fincsi volt a málnás izé-parfém! Az alján finom málnaszósz volt, középen a kókusztejes, kesuvajas cucc, a tetején pedig a crunola, ami tartalmazott több féle gabonát, pl. napraforgómagot, lenmagot, tökmagot.

A Feri gazpachója sem a megszokott volt. A teteje friss olívával és retekkel volt megszórva. A zöldségekből, kellemesen szelt, kisebb darabok is voltak a turmixolt, ízletes, hideg levesben.

Voltak egyébként édességek is a bejáratnál lévő pultban

meg különböző kulináris dolgokat is lehetett vásárolni.

De mi csak épp be akartunk valamit kapni (mármint éhesek voltunk) (meg pisilni is kellet), hogy a továbbiakat átvészeljük az esti vacsinkig, amit a Sorbonne, illetve a Pantheon környékén, tél idején már tesztelt étteremben kívántunk elkölteni (ekkor még nem is sejtettük, hogy ez nem lesz egy egyszerű menet).

21,50 EUR-t fizettünk, ja és persze többször is használtuk a mellékhelyiséget – biztos, ami biztos, ki tudja, mikor térünk be újra valahová...

Következő állomásunk a Luxembourg-kert volt.

Lenyűgöző, csodaszép kert (a fenti kép csak egy kis részlete)! Gyönyörű növények, színpompás virágok, zölden tündöklő pázsit, háttérben a Montparnasse torony (ahová este föl is mentünk).

Volt a kert közepén egy szökőkút tavacskával, amiben gyerekek mini vitorláshajókat kergettek.

Itt eltöltöttünk némi időt. Sétálgattunk, üldögéltünk és csak úgy élveztük az életet. Aztán elsétáltunk a Pantheonhoz,

majd a Sorbonne téren keresztül

a Sorbonne főépületéhez.

Út közben újabb, nálunk még nem túl szokványos dolgot láttunk – elektromos autók töltése az utcán.

Voltak egyenautók is, lehet, azokat is úgy lehet bérelni, mint a bringákat?

A bringabérlés egyébként nagyon szuper dolog! Elvileg jövőre nálunk is lesz! 1,70 EUR-ért lehet egy napon keresztül bringázgatni a városban keresztbe-kasba. Számtalan helyen vannak bringaparkolók és a bringák is – túlnyomó részt – jó állapotúak.

Csak arra kell figyelni, hogy fél óránként vissza kell őket dokkolni, hogy ne kelljen értük további díjat fizetni (az is csak néhány eur egyébként, de félóránként exponenciálisan nő az ár). Nem nagy fáradság és mennyivel kellemesebb, mint mondjuk a föld alatt metrózni?! Bringázás közben láthatod a várost és még az egészségedért is teszel. Mi nagyon élveztük! Kint létünk (4,5 nap) alatt 40 km-t bringáztunk és 60-at sétáltunk! A séta csak azért nyert, mert ezen a napon még nem ismertük a bringabérlés szabályait és inkább sétáltunk 25 km-t. :)

Pont ezen a környéken volt egyébként a holtpontunk. Ráadásul, mint már említettem, azon a helyen akartunk estebédelni, amit még télen találtunk – most viszont nem igazán.

A már említett téli párizsi kirándulásunk azon napján egész nap sétálgattunk a városban és kockásra fagytunk, míg a Diadalívtől átsétáltunk az éppen felújítás alatt álló Sorbonne épületéhez és a Pantheonhoz. Miután megnéztük, lefotóztuk őket, alig vártuk, hogy beülhessünk valahová, ahol felmelegedhetünk és kapunk valami ennivalót is. Elindultunk hát vissza a Pantheontól és nagyon gyorsan találtunk is egy ici-pici, igazi francia helyet. Az ablakában óriási sonkák és sajtok voltak kirakva.

Bent pedig egymás hegyén-hátán ültek az emberek és ették a fondüket. Hamar intézett nekünk a pincér egy asztalt, majd kértünk sajtfondüt és bort, hogy felmelegedjenek az átfagyott csontjaink.

Csodafincsi volt a szikkadt (drága Nagymamám jut róla eszembe, aki mindig úgy ette a kenyeret, mert nem szerette puhán) franciakenyér darabkák a finom, meleg, illatos sajtfondübe mártogatva és a főtt-sült burgonya is nagyon jól esett hozzá.

Utána még egy csokifondüt is bevállaltunk, pedig már a sajttal is bőven tele voltunk, de már akkor sem bírtuk kihagyni egy ilyen izgalmas és autentikus desszert kipróbálását.

Ezt sem bántuk meg! Nagggggggyon fincsi volt!

Most látom a fotón, hogy van mellettünk egy csikket is tartalmazó hamutartó. Akkor még lehetett dohányozni az éttermekben?! Ráadásul itt nem volt a dohányzó rész leválasztva – „csodás” lehetett füstben enni, de ez valahogy mégsem maradt meg bennünk. Ma már be sem mennénk egy ilyen helyre, pedig milyen kár lett volna kihagyni!

Azóta is emlegetjük ezt a vacsit, most is teljesen rá voltunk kattanva. Persze se az utcanevet,

se az étterem nevét nem jegyeztük meg. Pedig már akkor számítottunk rá, hogy valamikor majd nyáron is eljövünk Párizsba és akkor újra eljövünk erre a helyre, így készítettünk fotókat, hogy tutira ne felejtsük el. Persze most nem vittük ki magunkkal, én meg biztos voltam benne, hogy passzívan fel fogom ismerni az utcanevet és az étterem nevét is. Persze úgy nem túl könnyű, hogy már nem is létezik...

Hiába jártuk körbe a környéket oda-vissza, keresztbe-kasba ezerszer, már frankón szédültünk a fáradtságtól és az éhségtől is, de sehogy sem találtuk az áhított fondüst. Kerestünk egy másik toplistás helyet, de zárva volt. Aztán mikor végre kiderült, hogy a Berger meg végleg bezárta kapuit, teljes csalódottság lett úrrá rajtunk. Nagyon sajnáltuk, hogy bezárt, pedig 7 éve télen még mennyire ment...

Aztán még egy helyet célbavettünk, de mivel az sem volt nyitva, nagy elkeseredésünkben visszatértünk az eredeti ötlethez és elővettük a Tripadvisor alkalmazást (Paris City Guide – nagyon hasznos, offline használható nem csupán a térkép, hanem a látnivalók, éttermek és még sok-sok hasznos infó). Rákerestünk a fondüsökre – mert ugye már annyira beleéltük magunkat, hogy ma fondüt KELL ennünk, hogy ettől a gondolatvilágtól képtelenek voltunk (főleg én persze) tágítani – pedig már közel voltunk az éhhalálhoz. ;) Bezzeg a Tripadvisoron még rajta van az elsők között a Berger, ami előtt ott álltunk és láttuk, hogy bezárt! A fondüs toplistát a Pain Vin Fromage vezette. Először elindultunk felé, de a Szajna-parton rájöttünk, hogy ahhoz még át kell mennünk hídon meg azt a környéket egyébként is máskor terveztük bejárni (később ez meg is történt és örülünk, hogy volt lehetőségünk azt a fondüst is kipróbálni), így célba vettük a következő helyet, ami Heureux Comme Alexandre volt. 400-500 méterre volt tőlünk, úgy éreztük, addig még el bírjuk magunkat vonszolni, de az biztos, hogy nem éltük volna túl, ha az sincs nyitva vagy nem kapunk helyet vagy bármi vis major előáll.

Kissé necces volt, mikor megláttuk a helyet, mert épp pakolásztak előtte és még teljesen üres volt a terasza. De hál’Istennek épp nyitásra érkeztünk (este 7 óra volt), így örömmel invitáltak be minket.

Kint ültünk le, majd azonnal leteszteltük a mellékhelyiséget – húúú, de rég volt már az a jó kis vegán kajálda...

Nem szeretek egyébként étkezés előtt menni a mosdóba, mert jobb, ha nem tudom, hogy milyen a mellékhelyiség, mielőtt kihozzák az ételeket... De itt – még nyitáskor legalábbis – rendben volt.

Mikor végeztem, az asztalunknál már egy welcome saláta várt, az étterem beköszönő ajándékaként. Kedves gesztus.

A kínálat roppant egyszerű volt (mint általában a fondüsoknél): sajtos vagy húsos fondü, kőlapon sült hús, illetve desszertnek (ét-/tej-/fehér) csokifondü. Mivel az agyunk már a fondüzésre volt totál ráállva, nem volt kérdés, hogy kérünk egy sajt-, egy husi fondüt és persze a desszertet sem fogjuk kihagyni. Kár, hogy nem volt még senki rajtunk kívül, mert akkor láthattuk volna, hogy a hely specialitása a vastag kőlapon sült hús. Egyébként a teraszon szinte mindenki azt evett később. A kőlap teteje jó vastagon meg volt szórva zsályával, arra tették a húst, ami csak úgy sistergett, zsályaillatot szórva az egész környékre.

Fantasztikus illat terjengett, Isteni volt!

Ezen a képen egy picikét látszik talán, hogy a szomszéd bácsi pont olyat evett...

A fotón a háttérben egyébként látható Alexandre is (szerintem úgy hívják), akit az abszolút profi kiszolgálók közé tudunk sorolni.

Nagyon lazán nyomta a srác. Mindenkivel kedves és már-már baráti hangnemben kommunikált és profin űzte a pincér mesterséget is. Intézett mindent ügyesen, gyorsan, volt egy tanuló (vagy épp ma kezdő) gyerek, akit tanítgatott, hogy mit hogyan kell. Amikor rendeltünk és mondtuk, hogy kérünk sajt- és hús fondüt is, mondta, hogy ketten csak egy félét szoktak kérni (és elvileg nem is lehet máshogy), de nekünk megoldja,  mert nála mindig a vendég az első. :) Esélyes egyébként, hogy ő volt a tulaj is, legalábbis abból, ahogy viselkedett, mi úgy éreztük.

Volt egy idősebb, kissé mámoros állapotban kinézőnek tűnő ember is, aki néha kihozott valamit az asztalunkra, de általában inkább bent volt – lehet ő volt a szakács?

A végén, mikor hagytunk 10 eur borravalót, Alex (becézzük így a profi pincérünket) nem engedte, hogy elmenjünk. Visszaültetett a helyünkre (pedig már vártak az asztalunkra) és küldetett nekünk a frissebbik pincérfiúval 1-1 calvadost, majd úgy köszönt el tőlünk, mintha országos haverok lennénk. Aranyos volt, jól esett, hogy értékelte, hogy mi is értékeltük őt, őket.

A végén egyébként a csokifondüs kerámiapoharat is megkaptuk szuvenírnak.

Na, de hagyjuk Sanyit, térjünk vissza az időben az étkezésünk elejére.

Megvolt tehát a sali, majd érkeztek egyesével a szükséges eszközök a fondüzéshez: tűzben égő kovácsolt vaslapok, szikkadt franciakenyér darabok (ami megtartja a fondüs villát, miután többször megforgatod a sajtban, akkor is), nyers vörös husi és különböző szószok.

És persze egy üveg vörös bor is dukált a jól megérdemelt estebédünkhöz.

Aztán érkezett az előmelegített, rotyogó sajtfondü,

a husik sütésére előkészített, forró olaj.

Az evőeszközök,

és végül, de nem utolsó sorban a főtt-sült burgonya is az asztalra került.

Isteni finom volt minden! Számomra abszolút perfect volt a sajt- és a húsfondü is! Úgy látszik, ezt nehéz elrontani.

(Bár nekünk otthon már sikerült!

F@szán előkészítettem mindent – zöldségeket, meg sajtba mártogatható dolgokat. Isteni volt, mindenki imádta, de egy idő után a fondüfazék odakozmált – ezután már nyilván ehetetlenné vált az egész, mindent áthatott az odaégett sajt szaga.)

Sanyinál viszont korrekt fondüedények voltak, nem történhetett ilyen tragédia.

A csokifondü kissé más volt, mint a Bergerben. Előre készített kis kerámiabögrében érkezett a forró étcsoki, amihez kaptunk gyümiket: banánt, szőlőt, almát és mangót.

Amikor elfogyni látszott, Sanyi hozott még egy adag gyümölcsöt, pedig igazából már nem nagyon volt rá szükségünk. Majd’ kipukkantunk.

Már csak a számlára vágytunk. Meg is kaptuk. 69 EUR volt rajta.

Szerintük jó kis ár-érték arányú hely (főleg a helyi árakhoz viszonyítva), abszolút ajánljuk!

Alextől való elköszönésünkkor rájöttünk, hogy jó lenne innunk egy kis kávét, hogy segítsük az emésztésünket + adjon egy kis energiát, mert tudtuk, hogy még közel sincs vége a napnak, még mindig nem hazafelé vesszük az irányt.

Beültünk tehát egy közeli kávézóba

és ittunk egy-egy kávét.

A Le Petit Cluny-ban nem ért minket semmiféle atrocitás a kávé kikérése kapcsán – nem úgy, mint később 2 másik helyen is...

Ezután jóllakva és bekoffeinezve elsétáltunk még a Montparnasse toronyhoz – ahol nagy meglepetésünkre, két thaiföldi nő (anya-lánya), magyarul (!) beszélgettek mellettünk. Ránézésre sosem mondtuk volna meg róluk, hogy magyarul fognak megszólalni. Vicces volt. :)

Az 56. emeletre lehetett fölliftezni - állítólag Európa leggyorsabb liftjével –, ahonnan csodás kilátás nyílt Párizsra. Ez így is lett volna, de az üvegfal, ami a kilátás és köztünk elhelyezkedett, sokat rontott az élményen...

Innen gyalog már nem bírtuk volna visszavonszolni magunkat, így a napunkból hátralévő 5 km-t már bringákon tettük meg. Bár a kávézás alkalmával Feri kért egy kis útbaigazítást a biciklibérléssel kapcsolatban egy pártól, akik éppen visszahozták az eszközöket, mégsem volt annyira egyszerű a kerékpárok kibérlése. Csak több próbálkozás után sikerült teljesen rájönnünk, hogyan is működik a rendszer. Nagyban nehezítette a dolgunkat, hogy az első két bringaparkolóban nem voltak biciklik – illetve csak egy volt, így Feri kicsit többet gyalogolt. Még szerencse, hogy ilyen hősies és bevállalta. :) Aztán még az eső is elkezdett esni, így nagyon örültünk, amikor végre visszaértünk a szállodába.

Mindent összevetve sűrű, élménydús és élvezetes napunk volt. És ez még csak az első teljes nap...

Hamarosan jelentkezünk a következőkkel is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.