Budapest, Padron, 2013. december 14. / Feri

Mostanában elég nagy bajban vagyunk hétvégenként az ebéddel. Bár nincs sok szabad hétvégénk, ha mégis akad egy, akkor nehezen találunk olyan éttermet, ami megfelel minden kívánságunknak: már próbáltuk (túl sok a feldolgozandó anyag, így nem akarjuk gyarapítani a kipróbált, de még nem blogolt éttermek számát :)), ne legyen drága és ne a nU legyen (az egyik nap általában úgyis odamegyünk, bár az új étlapjuk nekünk nem igazán jön be). Most mégis egy olyan étteremre esett a választásunk, ahol még sosem voltunk. Konkrétan a Padronra, bár elég kalandos volt az oda vezető út.

Ezen a szombati napon is erősen gondolkodóba estünk, hogy hol ebédeljünk. A vasárnapot a nU-ra szántuk, így a másik kedvencünkre esett a választásunk (ami vasárnap nincs nyitva), a Laci Konyhára. Sietnünk kellett, hiszen csak 3 óráig ebédeltetnek (mivel hétvégén szeretünk sokáig aludni így már többször lekéstünk róluk). Gyorsan összekaptuk magunkat és irány a Laci! Egyébként már elég régen voltunk náluk utoljára, így ideje volt egy újbóli tesztnek, ami viszont meghiúsult, hiszen nem voltak nyitva (mint kiderült, már egy ideje szombaton sem nyitnak ki). Akkor most mi legyen? Tanácstalanul néztünk egymásra, hiszen nem volt B tervünk. Aztán eszembe jutott, hogy az Almárium újra kinyitott (bár más helyszínen), így gyorsan megnéztük a neten, hogy nyitva vannak-e, majd a pozitív „válasz” után elindultunk feléjük. Sajnos az új helyszínen (Horánszky út) még nehezebb parkolni, mint a régi utcájában, csak egy párhuzamos utcában sikerült letenni a „szekeret”. Ahogy kiszálltunk az autóból, észrevettük a Matrjoska bisztrót, amiről már olvastunk jókat, így egyhangúan úgy döntöttünk, inkább náluk költjük el az ebédünket.

Bent egy úr fogadott minket, aki feltételezhetően az üzletvezető volt, és jelezte, hogy bármelyik üres asztalhoz leülhetünk. Mi helyet foglaltunk és elkezdtük felfedezni az étlapot. Tehettük, hiszen senki ránk sem hederített. Miután már fejből tudtuk a kínálatot és lefényképeztünk mindent az étteremben, kezdtük idegesítőnek találni, hogy eltelt 15 perc és még az italrendelést sem vette fel senki. Pedig az étterem egyáltalán nem volt tele. Így megpróbáltunk szemkontaktust létesíteni a 2 pincér valamelyikével, de ránk se néztek. Bár az egyikőjük ránk pillantott, de miután észrevette, hogy szeretnénk valamit azonnal elrántotta a tekintetét és folytatta a dolgát. OK, kicsi a személyzet, sok dolguk volt, de ez akkor sem a megfelelő eljárás – azzal teljesen rendben lettünk volna még néhány percig, ha legalább odaszólnak legalább, hogy pillanat, azonnal felveszem a rendelésüket, de ennyire sem hederítettek ránk. Ekkor már nem akartunk náluk ebédelni, így felálltunk és elindultunk az Almáriumba. De előtte még jelezni akartuk az üzletvezetőnek, hogy talán jobban odafigyelhetnének a vendégeikre, csakhogy őt sem találtuk sehol. Kb. 3 percet állhattunk még a bejáratnál (várva arra, hogy majd valakinek elpanaszolhatjuk a tapasztalatainkat), de mivel ez sem hatott meg senkit – a pincérek valószínűleg örültek, hogy nem kellett még velünk is foglalkozniuk, a főnök pedig ki tudja hol volt –, inkább tényleg otthagytuk őket. Pedig jónak tűnik a hely, az étlap is tetszett, de ilyen kiszolgálással nem tudtunk mit kezdeni.

Hagyjuk is inkább, térjünk vissza az Almáriumra. Szóval már majdnem odaértünk az Almáriumhoz, amikor elmentünk a Padron előtt. Ismét közfelkiáltással született meg a döntés, hogy üljünk be inkább ide. Így bár az Almárium most kimaradt (pótolni fogjuk valamikor), viszont megismertünk egy olyan helyet, ami a hétvégi elvárásainknak tökéletesen megfelel.

A Padront egyébként már teszteltük egyszer, a szeptemberi Dining Guide Food Show keretein belül.

Akkor még ki sem nyitottak, itt mutatkoztak be a nagyközönségnek.

Ekkor még csak Tünde tesztelte őket és próbálta ki a fekete tintahalukat.

Emlékeim szerint nagyon ízlett neki, de ő jobban tudja.

Tünde: Igen, nagyon ízletes volt! Kenyérrel volt jó enni, mert szaftos volt az állaga. Annyira ízlett, hogy a tányérról teljesen eltüntettem a kenyér segítségével az ébenfekete nyomát is, ugyanis mind egy szálig elfogyasztottam.

Érdemes tudni, hogy a Padron elindításában az a Heiszler Olivér segédkezett, aki több neves magyar étteremben is dolgozott (például Costes, Chateau Visz, Onyx, MÁK), majd a Baszkföldön töltött egy éve alatt dolgozott például Martin Berasategui éttermében is. Így minden adott volt egy tökéletes Tapas-bár elindításához és az első látogatásunk alapján úgy néz ki, a megvalósítás is jól sikerült és Heiszler Olivér kiválása sem okozott nagy zavart a konyhán.

A Padron egyébként egy igazi családi vállalkozás, annak is a pozitív példája. Maga az étterem nem túl nagy, szerintem maximum 10 ember fél el. Viszont már 6 ember esetén is kicsit zsúfoltnak érzi az ember, hiszen annyira pici a helyiség, hogy nagyon közel vannak egymáshoz az asztalok. Ez nekünk magyaroknak kicsit kényelmetlen, nagyobb privát térhez vagyunk szokva. De ezt is meg lehet szokni.

Megérkezésünkkor Madre és Padre (ahogy magukra hivatkozik a facebook oldalukon a családfő és felesége) fogadott minket. Mivel csak egy hely volt foglalt, így nem kellett nyomorogni, kényelmesen le tudtunk ülni. Vártuk az étlapot, de itt ilyen nincs, a fenti képen lévő tábláról lehet tájékozódni a kínálatról. Illetve az is inkább csak arra szolgál, hogy az ember megnézhesse mi is az étel neve, hiszen aki nem beszél spanyolul (vagy vágja fejből a tapasokat) az túl sok információhoz nem jut a tábláról. De nem gond, hiszen ott volt Padre (Madre épp a másik asztallal foglalkozott), aki alaposan és nagy fokú hozzáértéssel informált minket a választékról. Nem volt könnyű választani, legszívesebben mindegyik tapasból rendeltünk volna egyet. Végül szűkítettük a listát és kiválasztottunk hatot. Elsőként egy cevichével kezdtünk, nem bántuk meg.

Nyers tengeri hal (nem, nem pangasius :)), citrom marinálva (azaz a citrom sava által „fő” meg a hal), korianderrel és salottahagymával ízesítve. Tálalás előtt megkérdezték, hogy szeretném-e, hogy kicsit csípjen, amit nem utasítottam vissza, így került rá chili is. A korianderhez való hozzáállásunk sokat változott az utóbbi időben, főleg mióta voltunk Thaiföldön. Régen nagyon nem szerettük (egyikőnk sem, de főleg Tünde, aki kifejezetten utálta), mostanában kezdünk közel kerülni hozzá. Nekem sokszor már egyenes ízlik, de olyan is volt már, amikor Tünde is élvezte az ízét. Ilyenkor az a titok, hogy ne „borítsa be” az egész ételt.

Aztán jött a többi: hagymaleves (ami igazából nem is az), madridi pacal, kalamári, sertésszűz. És természetesen a névadó étel a padron sem maradhatott ki.

A padronnal kezdtünk, ami zseniális volt. Melegen, sóval megszórva tálalták az édes ízű, „krémes” hatású paprikát. Kaptunk instrukciót is arról, hogyan kell enni a padront. Szárt a kézbe, paprikát a szájba, ami csumával együtt ott is marad. Csak a szárát szabad meghagyni, a többi része mind elfogyasztandó. És tényleg így volt a legjobb. Már csak emiatt is érdemes betérni hozzájuk!

A madridi pacal más, mint a magyar pacal. Amennyire emlékszem csicseriborsóval, serrano sonkával, chorizo kolbásszal és füstölt sajttal készül és enyhén csipős. Nekem nagyon ízlett, bár én nem éreztem akkora különbséget a magyar pacalhoz képest. Szerencsére azt is szeretem. Tünde is megkóstolta, de szigorúan csak levét. Ízlett neki is, de a lényeget kihagyta belőle. Sajnálhatja! :)

A pacalhoz egyébként érkezett kenyér is, de mi nem csak ahhoz fogyasztottuk.

Nekem egyébként hiányzott egy olyan tapas, ami „köretként” funkcionál. Így csak „főételeket” rendeltünk és a kenyérrel kísértük őket.

A hagymaleves, mint írtam nem hagymaleves volt. Igazából karamellizált hagyma cherryben párolva. Lehet kanalazni, mivel a levet enged, de nem leves. Mivel ánizsos íze volt, Tünde nem annyira kedvelte. Én szerettem, de volt ettől jobb fogás is aznap.

A tintahal saját tintáján volt tálalva, mellette szárított paradicsom „úszkált”. Ízletes volt, de nem is ez lesz itt a kedvencem.

Tünde: A paradicsom sós és savanykás volt és nagyon ízletes. Kinézetre pedig a fekete tintahal levével és magával a kalamárival gyönyörű is volt. Annyira tetszett, hogy csupán csak egyet hagytam Ferinek kóstolóul. :)

Solomillo a la vasca, azaz a sertésszűz olivabogyós, fahéjas, mazsolás, vörösboros lében készül. Isteni volt! Nem csak nekem ízlett, Tünde is rajongott érte. Aznap egyértelműen ő nyert az egyes tapasok közül.

Tünde: Nagyon-nagyon jó! Karácsony feelingem lett az ízvilágától. Puhán omlott szét a sertésszűz a számban. Abszolút nekem való a hely: sok féle apró fogás. Bár félő, hogy mindig csak ezek a fogások vannak, többszöri látogatás után unalmassá válhat.

Természetesen a desszert tapasok sem maradhattak el. 2 féle volt, mindkettőt megkóstoltuk. Például a körtét vörösborral.

Tünde: Nem csak jól nézett ki, hanem nagyon finom is volt. Az édes körte mellett a fagyi fölöttébb krémessé tette a boros öntetet.

A másik desszert pedig rozmaringos citromos torta volt.

Nagyon izgalmas volt az ízvilága volt, szerettem. De Tünde még jobban.

Tünde: Azóta imádom a rozmaringot, hogy Segal Viktorral való főzőcske során karamellizált, rozmaringos almát készítettünk a kacsamáj mellé köretnek – már akkor durván bevésődött ez a savanykás, rozmaringos, édes ízvilág. Annyira erős citromos íze volt és annyira eltalált volt hozzá a rozmaring, hogy az valami csúcs! Ennek a desszertnek a süti része is finom volt. A kedvenc torta kategória abszolút győztese lett ez a fogás nálam. Ha otthon csinálnék ilyet, biztos rögtön megenném az egész tállal, nem tudnám magam visszafogni. Így is gondolkodtam, hogy kérek még egyet...

Ittunk még egy kávét

és fizettünk.

Mielőtt megérkezett a számla, átgondoltuk, hogy mennyit adnánk érte tiszta szívvel. Tünde 16-17 ezer forintot is kifizetett volna, én 12-15 ezres árat tartottam volna maximum elfogadhatónak. A vége meglepetésként ért minket, mert 8300 Ft lett, de erről bővebben majd később.

Boldogan távoztunk a Padronból, hiszen találtunk végre egy igazán nekünk való helyet. Kiváló ételeket ehettünk, nagyon jó áron. Sok apró fogást meg tudtunk kóstolni, így Tünde sem unta meg a végére az étkezést. Az pedig különösen tetszett, hogy mind az ételeken, mind a hely hangulatában átjött az a rajongás, amivel üzemeltetik a Padront. Látszik, hogy élvezik amit csinálnak. Nem kötelességtudatból csinálják, hanem önmegvalósítanak. Ilyen családi vállalkozásban működtetett éttermek hiányoznak ma Magyarországról, ilyen hozzáállással lehet igazán meggyőzni az embereket, hogy a vendéglátás még nem halott.

 1. Megközelíthetőség

Budapest VIII. kerület, Horánszky utca 10. www.facebook.com/padrontapas

Nem is tudom eldönteni, hogy autóval vagy tömegközlekedéssel érdemesebb a Padronba menni. Mi autóval mentünk, így arról tudok írni. Odajutni nem nehéz, parkolni viszont annál inkább. Mentem 2-3 kört, mire a vele párhozamos Mária utcában találtam egy helyet. A körözés is lassan ment, hiszen a ki-/beálló autók nagyon lelassították a haladásunkat. De nem tűnik túl egyszerűnek a tömegközlekedéssel való ideutazás sem. Mindenesetre a Rákóczi tértől nincs messze, oda kell valahogy eljutni.

Nagyobb térképre váltás

 2. Ételek

A padron egy tapas bár, így ne csodálkozzunk, ha itt nem egy hagyományos étlapot kapunk. Mint már írtam, nekünk kifejezetten jól fekszenek az ilyen helyek – ahol sok fajta (jó minőségű alapanyagokból jól kivitelezett) ételt tudunk megkóstolni kis adagokban –, így mi nagyon elégedettek hagytuk el a helyszínt. Nem csak emiatt, hanem az ételek is kiválóak voltak. Bár mi még csak egyszer voltunk Spanyolországban (azon belül Barcelona), de azt gondolom, a Padron nagyon jó betekintést ad, mit is kaphat az ember egy jó tapas bárban.

 3. Kiszolgálás

Elsőre a családias szó ugrott be, amikor a kiszolgáláson gondolkoztam. Lehet, hogy azért, mert egy házaspár szolgált fel (és az ebédünk közben megjelent az unoka is)? Mindenestre nagyon elégedettek voltunk, tökéletes volt a szerviz. Kompetensek voltak, készségesen adtak felvilágosítást (kérés nélkül is) és határozottan érezni lehetett a spanyol konyha iránti rajongásukat.

 4. Feeling

Na, ezzel kicsit bajban vagyok. Hiszen nagy gond nincs a hellyel, de mégis valahogy nem az igazi. Valami hiányzik, nem éreztem azt a hangulatot, amit Barcelonában tapasztaltunk. Valahogy olyan steril a hely. Tényleg nem tudom mi hiányzik, de nincs meg az összhang az ételek/kiszolgálás és a hely hangulata között.

A mellékhelyiség egyébként ott jártunkkor még ki sem volt táblázva, útbaigazítást kellett kérni. A jelöletlen ajtón belépve egy előtérbe jutottunk, ahol a megszokottól eltérő, vicces piktogramok mutatták, hogy ki melyik ajtót válassza.

Belépve a mellékhelyiségbe viszont enyhe csalódás ért. A tisztasággal szerencsére nem volt gond, viszont nagyon pici és elég ötlettelen volt maga a WC.

Fehér csempe, fehér plafon, mint egy kórház. Kicsit többet várnék, bár funkcióját teljesen betölti ez is.

 5. Árak

Mi kifejezetten olcsónak találtuk a Padront.

A legdrágább tapas is csak 1200 Ft volt. Ha valaki nagy étkű, akkor is elég neki 5, így 5000 Ft-nál nem költ többet. Ezért a minőségért ez egyáltalán nem sok.

 6. A Gasztrotúrák összegzése

Végre találtunk a nU mellé egy olyan helyet, ahova bármikor mehetünk. Nem drága, nyitva vannak hétvégén is és nagyon finomak az ételek. Annyi előnye még van is a nU-val szemben, hogy itt tapasokat ehetünk (lásd korábban). Mindenkinek ajánljuk, nem fogjátok megbánni, ha betértek a Padronba. Akkor is menjetek, ha nem vagytok éhesek, csak beszélgetni – és közben csipegetni (pl. padront) – szeretnétek, de akkor is, ha tényleg ebédelni/vacsorázni vágytok.

A pontozni viszont elég nehéz őket, hiszen hogyan lehet összehasonlítani őket pl. a Costesszel? Mindenesetre mi megpróbáltuk. De még biztosan megyünk hozzájuk, így lehet a véleményünk is változni fog – remélhetőleg csak pozitív irányba!

Pont: 7,5

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.