2012. április 1-2. / Feri

Tudja valaki, ki a szakács a Chateau Viszben? Egyáltalán tudja valaki, hol található a Chateau Visz? Szerintem méltánytalanul keveset hallunk róluk, pedig megérdemelnék a nagyobb nyilvánosságot, hiszen évek óta kiemelkedőt nyújtanak – mint szálloda és mint étterem egyaránt. Bár a hazai toplistákon egyre lejjebb csúszik, nálunk, ha csak hajszálnyival is, de még mindig a Chateau Visz Magyarország legjobb étterme!

Nyugodt szívvel írom ezt, mert több alkalommal is volt alkalmunk tesztelni őket és minden alkalommal tökéletesen elégedettek voltunk a pénzünkért kapott ellenszolgáltatásokkal. Elismerem, tényleg egyre keményebb a mezőny és a séfek is túl sűrűn váltják egymást Viszen, de még így is helytállnak.

Itt rögtön vissza is utalnék a címben szereplő kérdésemre: ki az, akinek a Chateau Visz étteremében felszolgált finomságokat köszönhetjük? Mégis ki viszi ezt a fantasztikus konyhát? Ha rákeresünk az interneten, csak egy kusza képet kaphatunk erről és nem is tudhatjuk meg az igazságot. Akkor most tisztázzuk, a jelenlegi séf Klaus Deutschmann (és nem Olivier Marchand). Neki kell gratulálnunk a jelenlegi teljesítményéért. Gratulálunk!

A kastélyszálloda 2008-ban nyitotta meg kapuit. Első pillanattól kezdve törekedtek a tökéletességre, ennek fényében egy igazi gourmet étterem kapott helyet a kastélyban, élén a zseniális Erik Schröterrel. Igazi nagyágyúnak számított már akkor, hiszen egy Michelin csillaggal a zsebében érkezett Magyarországra. Ezzel is segítve a tulajdonosok azon törekvését, hogy kis hazánkban is tudjunk magas színvonalon étkezni egy-egy kiruccanás alkalmával.

Ez akkoriban igencsak kiemelkedett a hazai éttermi kínálatból. Ekkoriban indult el az itthoni „gasztro-forradalom” és olyan társaságba érkezett a Chateau Visz, mint az Alabárdos, a Fausto’s, a Lou Lou, a Páva vagy a Le Bourbon – illetve ekkor kezdődött az újak felemelkedése, mint például Csalogány26, Onyx, Enoteca Corso (ekkor még Susogó néven), Bock bisztró, Ráspi stb.. Nagyon sokat tettek ezek az éttermek azért, hogy idáig eljussunk, de valljuk be őszintén, ha ma ránézünk egy-egy 2008 előtti listára, inkább csak a nosztalgia miatt tekintünk vissza örömmel azokra az évekre.

Mi először 2009 júniusában látogattuk meg őket, és azóta is folyamatosan visszavágyunk. Ekkor még Herr Schröter vezette a csapatot. Tökéletesen teljesítettek, mind az étterem, mind a hotel lenyűgözött minket. Íme néhány kép az akkori látogatásunkról. Érdemes a galériát végigkattintgatni, mert kommentár nélkül is nagyon impresszívek az ételekről készült fotók!

Azonnal kedvencünké vált az étterem és megfogadtuk, hogy amikor csak tehetjük, visszatérünk. Rövidesen vissza is tértünk és 2010 októberében egy baráti házaspárral töltöttünk el egy tökéletes hétvégét. Ekkor már véget ért a Schröter éra és tanítványa Stefan Gebhardt vette át a stafétabotot. Elvileg csak ideiglenesen – amíg nem találnak Schröter úr helyett valakit –, de az a helyettesítés olyan jól sikerült, hogy majdnem 1 évig eltartott. Sajnos ekkor nem készültek képek (akkor még nem is sejtettük, hogy blogolásra adjuk a fejünket), de higgyétek el, egyáltalán nem romlott a színvonal.

Találkoztunk velük a 2011-es Budai Gourmet fesztiválon, ahol szintén kitettek magukért és a gasztronómia népszerűsítésért. Látványos elemekkel készültek – pl. folyékony nitrogént használtak, amit meg lehetett „tapintani” –, ami odacsalogatta az érdeklődőket és így széles körben tudták terjeszteni az igét. A látvány mellett pedig ízben is hozták a kötelezőt. Mint beszámolónkban ki is fejtettük, csalódásként értük meg a többi neves étterem (pl. Costes, Nobu) „szürkébb” megjelenését a fesztiválon, kicsit vállalhattak volna többet is. Ezért szeretjük a Chateau Viszt, ők semmit nem vesznek félvállról!

Aztán jött egy újabb séfváltás és 2011 áprilisának elején megérkezett Olivier Marchand (Herr Gebhardt pedig a Hertelendy kastélyszállóban folytatta, ahonnan azóta már szintén távozott), aki a 3 Michelin csillagos francia mesterszakács Marc Meneau keze alatt nevelkedett. Nem volt okunk aggódni, így meglátogattuk őket, készülve egy újabb tökéletes hétvégére és Monsieur Macrhand ételkölteményeire. Amire viszont nem számítottunk, hogy a konyha vezetése újra a németajkúak kezén van.

Egyébként ismét fél áron nyaraltunk a Bónusz Brigád jóvoltából: „Brigád exkluzív: csúcsgasztronómia, luxus környezet, felejthetetlen élmény a Château Viszben. 1 éjszaka főúri lakosztályban, ötfogásos vacsora, bőséges reggeli, masszázs, wellness szolgáltatások két személyre 52.750 forintért”

A kastélyszállóba vezető utat már szinte becsukott szemmel is ismerjük. Megérkezéskor kicsit mindig olyan, mintha hazaérnénk, tudjuk ugyanis, hogy amint belépünk, elfelejthetjük az összes bajt/problémát és átadhatjuk magunkat a pihenésnek.

A kastély egy 45 hektáros angolpark közepén fekszik, ahol sok-sok növény, egy apró tavacska, zöld pázsit és néhány ízléses szobor is található. Szerencsénkre pont jó időt fogtunk ki, így most is élvezhettük a kastély parkját egy rövid séta erejéig. De korábbi alkalmakkor nemcsak sétálgattunk, hanem a fűbe leheveredve hallgattuk a madarak csicsergését.

A kastély előtti területen található a parkoló rész, így egy rövid séta szükséges a recepció eléréséhez.

Amikor az ember fia/lánya belép a Chateau Visz épületébe, rögtön „megcsapja” a kastélyokra jellemző feeling. Főúri érzés, a kényelem és pompa ígérete.

Látogatásaink során mindig más-más szobában szálltunk meg, kipróbálva azok, az elegánstól az exkluzívig terjedő, minden típusát. Mindegyikkel elégedettek voltunk, nagy különbséget nem éreztünk a szobák között. Most sem volt másképp, a beígért főúri lakosztály nem okozott csalódást.

Mivel kicsit később érkeztünk meg, mint terveztük, így sietnünk kellett, hogy ne késsünk a már lefoglalt fél-fél órás masszázsunkról – ami benne foglaltatott az ajánlatban. A masszázs után pedig lent maradtunk az „alagsorban” és folyattuk testünk kényeztetését, kihasználva a wellness részleg adta lehetőségeket – úszás, szauna, gőzkabin.

Korábbi látogatásaink alkalmával csak körbenéztünk a kastély „lenti” régiójában, egyáltalán nem vettük igénybe a hotel ezen szolgáltatásait (talán Tünde egyszer kipróbálta az edzőtermüket).

Tünde: Igen. Még egy feledhetetlen élményben is volt részem. Majdnem szívrohamot kaptam és leestem a futópadról, amikor Stefan Gebhardt rám nyitotta a hátsó ajtót. Persze ő is nagyon megijedt, mert nem sűrűn van használója a fitneszteremnek. Valószínűleg magányos telefonbeszélgetést akarhatott végrehajtani egy, a konyhához közel lévő zugban. Nem tudom, melyikünk ijedt meg jobban, de végül mindketten jót nevettünk az akár romantikus vígjátékba is beillő jeleneten.

Jelentem, az előzetes elvárásoknak megfelelően itt is minden nagyon igényes és tiszta, tökéletesen szolgálják a kényelemre és nyugalomra vágyók igényeit.

Nagyon jól esett mindkettőnknek az ejtőzés, bár a medence lehetne egy picit nagyobb.

Ezután pihentünk egy kicsit, majd eljött a várva várt pillanat: indulhattunk vacsorázni. Az ajánlatban egy ötfogásos főúri lakoma szerepelt, amit már tudtunk, hogy gyönyörű környezetben fogyaszthatunk el.

Az asztalunkhoz kísértek minket, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a kastély mögött elhelyezkedő, apró tavacskára.

Nagyon romantikus volt az egész étkezés. Itt tényleg egy intim környezetben fogyaszthatjuk el a vacsorát, madárcsicsergős, lágy zenével a háttérben.

Madárcsicsergésből egyébként a kertben sem volt hiány, reggel például ez fogadott minket:

Visszatérve a vacsorához, itt jegyezném meg, hogy olyan apróságokra is odafigyelnek, mint az asztal felületét látványosan kiegészítő kis „padocska”, amire a különböző kiegészítők, üvegek kényelmesen odaférnek. Praktikus, mégis elegáns.

Miután elfoglaltuk a helyünket, a nagyon kedves és figyelmes pincérünk tájékoztatott minket a menüsorunk összetételéről, majd ajánlott nekünk egy finom proseccot. Nem is akármilyet! Egy Prosecco Bartelomeo-t egyenesen Olaszországból. Különleges volt nagyon, mivel extra dry habzó bor létére inkább édeskésnek tűnt. Kifejezetten kedveltük, jól indult a vacsora.

A várakozás „hosszú” perceit a prosecco mellett finom házi pékáru (sajtos és sima bagett) dobta fel sózott házi francia vajjal és zöldfűszeres (rozmaring, snidling) túróval.

Isteni volt mindegyik egytől egyig, alig bírtuk abbahagyni a fogyasztásukat. De gondolva a későbbiekre, inkább visszafogtuk magunkat.

Érkezett is az amuse bouche, mégpedig egy zellerköltemény: Zellerhab; zöldborsózselé zelleren; zellertáska répapürével; bőrén sült sügér maldonsóval a tetején, zellerpürén tálalva.

Ötletes volt, hogy a zeller funkcionált az összekötőkapocsként az apró „falatkák” között és még jobban tetszett, hogy a tányérokat ehető „ragasztókkal” rögzítették, megakadályozva azok csúszkálását. A zellerhab kelyhét egy uborkaszelet fogta meg, a sügér tálkáját pedig marcipánnal fixálták.

Maga ez étel tényleg szórakoztatta a szánkat, a zeller jól vezette végig a különböző fogásokat. A kiegészítők pedig ténylegesen ellátták feladatukat és hatalmas élményben részesítették az azokat elfogyasztó személyeket, azaz minket. :) A szó jó értelmében vett tömény borsó- és répaíz után a sügér koronázta meg az egész fogást – harmonizáltak az összetevők, a só pedig kellően fűszerezte a halas étket. Tökéletes indítás!

A következő fogás a fürjre építkezett: Fürjcomb kakaós-fokhagymás fagylalttal és szőlős madularaguval; fürjmell répapürével, mellette sous vide répán céklás szilvanyalóka.

Gyönyörűen néz ki! A kóstolás után is hozta a látványban nyújtottakat, mennyei volt. Egyébként úgy érezhetitek, hogy ez a különböző és eltérő ízek kavalkádja felborítja a harmóniát és érthetetlenné teszi a tányér, de nem! Pont ebben áll az igazán jó szakácsok nagysága, hogy képesek megtalálni az egyensúlyt és harmóniát vinni egy ilyen látszólagos „kavarodásba” is. Az aznapi menü alapján ki merjük jelenteni, hogy Mr. Deutschmann is egy kiváló séf.

A fő fogás bőrén süt kacsamell és libamájjal töltött ravioli volt, amiket egy aprócska spenótlevélen és portói mártáson tálaltak. Mellette pedig portói alma és serrano chips heverészett.

Ismét egy sok összetevőből álló, de mégis kiegyensúlyozott – mellesleg vizuálisan is gyönyörű – étek került az asztalra. Tökéletes kacsamell, karakteres mártással. A serrano chips – ami az almától édessé vált – nagy találmány, de a töltött ravioli pusztított igazán. Még most is beindul nálam a pavlovi reflex, ha rá gondolok.

Ezután az édességek érkeztek, először az elődesszert: Vörösboros kóla granita, mazsolakrémmel töltött vantan tészta szilván tálalva, körtepraliné.

Gondolkoztam, hogy melyik részét dicsérjem a tányérnak, de nem tudom kiemelni egyik részét sem, annyira fantasztikus volt mindegyik. A vörösboros kóla granita zseniális volt. Mint egy lefagyasztott VBK. :) Természetesen csak vicc volt, de a lényeg, hogy a kólaíz és a vörösbor vegyítéséből állt össze a granita (ami egy félig fagyott desszert). A vantan egy belga tésztaféle, amit a séf úr mazsolakrémmel töltött meg jelen esetben. Nem maradt el a granitától, a szilva pedig remek fűszernek bizonyult. A körtepraliné szintén beállt a sorba és így egy kiegyensúlyozott desszertekből álló fogást fogyaszthattunk el. Bár ízben csak kevés pluszt adott, de mégis megemlíteném a pohár melletti aprócska ribizlit: csokival tapasztották a tányérhoz, hogy el ne guruljon. Praktikus, és a csoki még finom is volt!

A következő fogás volt számomra a legkülönlegesebb. Nem is tudom eldönteni, hogy desszert volt-e vagy inkább valami főétel utózönge, de az mindenképpen nagyot „ütött”.

Íme a Trapista cordon bleu feketedióval és sajttal a tetején, mellette pedig fügefagyi marinált céklával.

Egyszerűnek tűnő, de mégis fantáziadús az a kis „gömböcske”. Cordon bleu íz, modern formában. Telitalálat! A fügefagyi és a cékla pedig ízletes „köret” volt.

Vicces volt, mert hallottuk, amikor a mellettünk lévő asztalnál panaszkodott a hölgy, hogy neki nem ízlett, mert volt benne sonka és ő azt nem szereti. Mégis, mi legyen egy cordon bleu-ben? :) Egyébként sem voltak egyszerűek – vagy inkább túlságosan is azok voltak? Nem is tudom. :)

Majd megérkezett a fő desszert is: Túróval töltött rétestészta, gyümölcsökkel és kávéfagylalttal.

Itt a hajszálvékony rétestészta és az abba csomagolt túró vitte a prímet, de a többi kiegészítő sem sokkal maradt alul. A kávéfagyi nagyon krémes volt, a vaníliapuding pedig enyhén alkoholos (bourbonre tippelnék).  Finom kis desszert volt, de volt emlékezetesebb fogás aznap, illetve desszertek közül sem ez volt életem legjobbja.

A vacsora mellé természetesen borkíséretet is fogyasztottunk. A felszolgált borok közül az elsőként érkező Konyári Dani 2011-es rosé cuvee-jét (merlot-cabernet) emelném ki. Teszem azt azért, mert a rosé bor nem áll igazán közel hozzánk, mégis el tudott minket kápráztatni. Megkóstoltuk még a Konyári pincészet csúcsborát is, a Loliense 2008-at, ami eleget tett a „csúcs” jelző által támasztott kihívásnak. Utoljára pedig a ház saját bora került felszolgálásra, amit Kis Gábor készített, kizárólag a kastély számára. Csak 1500 üveggel készült a 2009-es palackozású nedűből és C.V. Grand Selection névre hallgat. Egyébként a szálloda rendelkezik „saját” fehér borral is. Mindkettőt meg lehet vásárolni a helyszínen – a szobában 1-1 üveggel ki is tettek, inspirálva ezzel is a vásárlásra a kedves vendégeket. Csak ne lennének ilyen drágák…

Sokkal érdekesebb viszont a végén érkező, az étkezés lezárására szolgáló, nálunk már szokásosnak mondható pálinka. A pincérünkre bíztuk a választást, aki rögtön 2 pálinkát is ajánlott. Mi a Panyolai pálinkaház aszalt gyümölcsökből készülő, Esszencia névre hallgató, termékei közül egy szilvát (Tündének) és egy meggyet (nekem) választottuk.

Nem bántuk meg. Ismertük már a pálinkaházat és tisztában voltunk vele, hogy jó pálinkát készítenek – a környéken nőttünk fel, ráadásul Tünde apai nagyapja Panyoláról származik, így az ősi gyökerekre is emlékezhetünk a fogyasztásukkor. Magával az Esszenciával viszont eddig még sosem találkoztunk. „Királyi asztalra való, rendkívül értékes és ritka pálinkaeszenciák.” – írja a pálinkaház a weboldalán, és teljesen igaza van. Fenséges volt! Már-már nem is pálinka, hanem manna. Nem lehet leírni, kóstoljátok meg. Én biztosan veszek belőle otthonra is!

A másik ajánlott pálinkát is megkóstoltuk természetesen – nem nehéz minket rábeszélni, és a személyzet is igen meggyőző volt. :) Ő nem más, mint Báró Harruckern karácsonyi lélekmelegítője.

Egy ilyen környezetben nem adhattuk lejjebb a Báró pálinkájánál. Megérte ezt is kipróbálni, újabb pálinkaházzal bővült a lista, ahonnan vásárolni fogok. Maga a pálinka olyan volt, mintha szeszt készítettek volna mézeskalácsból. Kicsit furán hangzik, de őt is érdemes kipróbálni.

Ezután átvonultunk a szivarszobába – ahol már nem lehet szivarozni. A falak már magukba itták a szivarok kellemes illatát, nagyon jó érzés ebben az aromában üldögélni és beszélgetni.

Kicsit szólnék erről a nem dohányzós dologról. Egyikőnk sem dohányzik, így nagy örömmel hallottuk, hogy megtiltják végre Magyarországon is a dohányzást minden zárt területen (étterem, munkahely stb.). Én nagyon örülnék, ha mindenki leszokna a dohányzásról. De az, hogy egy szálloda/kastély szivarszobájában sem lehet rágyújtani – és itt gondolok a szivarozásra és nem a „sima” cigire –, az kicsit furcsa. Így elvesztik a funkciójukat ezen termek. Nem okoznának a nem tiltással túl nagy problémát ezeken a helyeken, hiszen ide úgyis csak azok mennek be, akiket nem zavar a füst. Úgy érzem, hogy a törvény alkotói az ellenőrzés gondját ledobva inkább általánosítottak, és kicsit kiöntötték a gyereket is a fürdővízzel. Na de ez legyen a legnagyobb gondunk. :)

Az offtopic után térjünk inkább vissza a szivarszobához.

Nagyon hangulatos szoba, sok-sok könyvvel. Itt az ember nyugodtan kikapcsolódhat és még olvasnivalót sem kell magával vinnie. Olyan klasszikusok is megtalálhatók, mint az Egy nap az El Bulliban.

A könyvek lapozgatása és a beszélgetés közben megittunk még egy pálinkát (Harruckern féle kökény és birs) és ittunk egy-egy kávét is. A személyzet minket kényeztető tagja többször visszatért az étteremből (egy pár ugyanis még vacsorázott és velük is foglalkozott) és hosszabb-rövidebb beszélgetésekbe bonyolódtunk. Ekkor tudtuk meg, hogy a konyhán már nem Olivier Marchand parancsol, hanem Klaus Deutschmann. Mint kiderült, Marchand úr krónikus betegségben szenved (ha jól emlékszem trombózis miatt műtötték), és így nem tudta teljes vállszélességgel folytatni egy ilyen étterem vezetését. Inkább elhagyta a Chateau Viszt és helyére érkezett a – korábban vendégséfként Viszen már bemutatkozó – jelenlegi szakács.

Ekkor feltettem a már régóta érlelődő kérdésemet: Hogyan tud nyereségesen üzemelni ennyi éven át egy ilyen luxus hotel, úgy, hogy sosincs teltház? Ez azért juthatott eszembe, mert eddig bármikor is vendégeskedtünk Visz kastélyában, mindig csak pár ember „lézengett” az épületben. Ebben a pillanatban is 6 fő tartózkodott vendégként a hotelben (velünk együtt). Megnyugtattak minket, valószínűleg rosszkor – illetve a mi szempontunkból jókor – jöttünk, nem ez az általános. Előző nap például teltházuk volt az étteremben és majdnem minden szobájukban álomra hajtotta valaki a fejét. Megnyugodtam, mert tényleg aggódtam, hogy egyszer csak bezárnak, mert már nem bírják finanszírozni a befektetést.

Majdnem egy óráig üldögéltünk a szivartól „bűzlő” kis szobában, nagyon jól esett. Kivéve a végét, amikor eltelt több mint 20 perc és senki nem nézett felénk. Pedig még inni akartam lefekvés előtt egy utolsó finomságot. Bár láttuk, hogy pincérünk az étterem részben beszélget az utolsó 2 vendéggel, de azért elhanyagolva éreztük magunkat. Ennyi ideig tényleg nem kellene magára hagyni a vendégeket. Én meg is sértődtem picit – ez reggelre természetesen eltűnt, amikor józanul is átgondoltam a dolgokat. De talán így volt jobb, spórolt nekünk a pincérünk egy kevés pénzt és talán egy kis reggeli rosszullétet is. :)

Így másnap reggel frissen és üdén közelítettük meg az éttermet a reggeli elfogyasztásának céljából. Meglepve tapasztaltuk, hogy a tegnap utolsóként távozó páros elfoglalta az esti asztalunkat. OK, nem volt dedikált asztalunk, de ez az ilyen helyeken szokás, hogy az asztalok „bitorlói” nem váltogatják egymást időközben. Ez minden alkalommal így volt eddig, és más hasonló kastélyszállóban is ez a módi. Nem elég, hogy előző este feltartották a pincérünket – és vacsora közben hangosan, nyilvánvaló hülyeségekkel traktálták a személyzetet és közvetve minket is (lásd cordon bleu eset) –, még a helyünket is elfoglalták. Nem volt annyira fontos, hogy az ablak mellett üljünk (elégszer volt már benne részünk), de azért furcsa volt. Na, mindegy, jöjjön a reggeli.

Nem is tudom, hol kezdjem. Mivel először a joghurtot fogyasztottuk el, kezdem azzal: frissen készült erdei gyümölcsös joghurttal volt dolgunk és nagyon finom volt. Ezt egyébként már megszoktuk, mivel korábban is minden reggeli alkalmával kóstolhattunk a friss joghurtjukból. Becsülni való, hogy ennyire odafigyelnek a reggelire is és nem egy danone terméket tesznek elénk.

Folytatnám a reggeli dicséretét a vajjal és az isteni zsírral. A házi kenyerekkel olyan kiváló egyveleget alkottak, hogy azt már túl giccses lenne leírni. Maradjunk annyiban, hogy nagyon ízletesek voltak. Nekem személy szerint a hagymás zsír ízlett jobban. Óriási ötlet egy ilyen hagyományos étket beválasztani a menübe és úgy tálalni, hogy megmaradjon a reggeli harmóniája.

A sajtok és a felvágottak szintén magas színvonalat képviseltek. Jók voltak, na.

Ami furcsa volt, hogy a tojásból készült ételek (rántotta, tükörtojás, omlett) nem tartoztak az alap reggelibe. Külön lehetett őket rendelni – 1 000 Ft feletti áron fajtáját. Emlékeim szerint régen ez másképp volt. Lehet, elért ide is a válság…? Szerintem beleférne 1-2 tojás ebbe az árba, nem lenne szabad ezen spórolniuk, kissé kicsinyes ilyen árak mellett.

Ittunk még 1-1 finom teát, majd jóllakottan és elégedetten körbenéztünk még egyszer bent

és kint is.

Ezután már csak a szomorú búcsú maradt. Sajnáljuk, hogy vége, de biztosan jövünk még!

 1. Megközelíthetőség

Visz, Berencsepuszta www.chateau-visz.com

Budapesttől kb. 150 km-re fekszik Berencsepuszta. Autóval az M7-esen, illetve a 7-es úton kell elindulni. Balatonszemes és Balatonlelle között leágazó 67-es út vezet tovább, az onnan már csak néhány kilométerre lévő, Visz faluba. Az apró falun keresztülhajtva érünk el a kastélyba, ami a településen túl található. Fontos, hogy a Visz táblát elhagyva figyeljetek, mert könnyen eltéveszthető a bejárat – pont egy kanyar után található és a fák eltakarják az épületet.

 2. Ételek

Csak szuperlatívuszokban tudnék róluk írni, de dicsértem már eleget, így most ezt elhagyom. Néhányan azt róják fel nekik, hogy a sok hozzávaló tönkreteszi a harmóniát. Mi nem értünk velük egyet! Igenis ott a harmónia, mindig megválaszolható a „Miért?” az egyes összetevők tekintetében. Az ízek tökéletes egységben élnek. Amikor egy ilyen étterembe megyünk, nem azt várjuk, mint édesanyám főztjétől. Nagyon szeretem pl. a babgulyás – palacsinta kombóját, de ide nem azért jövünk. Olyan ízeket várunk, amiket a hétköznapokban nem kapunk meg. Legyen ötletes, különleges és meglepő az étel, hökkentsenek meg minket és érjék el azt, hogy megkérdezzük magunkban, „Na ez vajon hogy jutott eszébe?”. Ha ez a kérdés pozitív értelemben az eszünkbe jut, akkor jó helyen vagyunk. Természetesen nem szeretném minden nap ezeket az ételeket fogyasztani, de ha nem jutnék hozzá alkalmanként, hiányérzetem lenne.

A Chateau Visz konyháját próbáltuk már 3 séf vezetése alatt (csak Olivier Marchand maradt ki a sorból), teszteltük őket több alkalommal reggeli, ebéd és vacsora közben is. Mind a 7-8 esetben lenyűgöztek minket, sosem hibáztak. Ezért az egyik kedvencünk. Tudjuk, hogy mindig magas színvonalon teljesítenek. Így minden alkalommal magas elvárásokkal érkeztünk és elégedetten távoztunk. Egyébként, ha választani kellene, hogy melyik séf főztje ízlett a legjobban, akkor én Erik Schrötert mondanám, de csak éppen hajszálnyival lenne a többiek előtt. Talán a helyi alapanyagok felhasználásával győzne csak – tisztán él még az emlékezetemben, amikor első alkalommal megkóstoltuk a szagosmüge fagyit. Felejthetetlen élmény volt!

Fontos megemlíteni a jelenlegi menünkkel kapcsolatban, hogy ez nem csak egy rövidített változata volt a normál menüjüknek. A mellettünk lévő asztalvendégek nem voltak olyan Olcsó Jánosok, mint mi (értsd: nem kuponosok voltak), így volt alkalmunk betekinteni abba az ételsorba is, amit a „gazdagabb” vendégek kaptak. Volt közös halmaz, de voltak eltérések – a miénk is tartalmazott olyat, ami a másikba nem került be. Náluk szerepelt például leves, Szt. Jakab kagyló, belugalencse stb. De nem bántuk, hogy mi csak a „gagyi” menüt kaptuk – ha „csak” ilyen lenne mindenhol az étel, tuti, mindenki étterembe járna. Egyébként a kuponos menük sem voltak teljesen egyformák, találtunk néhány apró eltérést a nekünk felszolgált ételsor és egy másik asztalhoz, szintén kuponos rendszerben odahordott fogások között (pl. náluk volt creme brulee). Nekünk tetszett ez a szintű változatosság is.

 3. Kiszolgálás

Csak ugyanazt tudom leírni, mint az ételeknél: minden alkalommal magas elvárásokkal érkeztünk és elégedetten távoztunk. Az országban talán a legjobb kiszolgálásban itt volt részünk (pedig már voltunk néhány igazán jó helyen). Mindenre odafigyelnek, bármilyen kéréssel is állunk elő, megpróbálják teljesíteni. Ha épp a szobák előtti térben támad kedvünk olvasgatni vagy beszélgetni, ellenőrzik, hogy ott is mindenünk meglegyen, amire szükségünk lehet – egy pohár finom bor vagy tea. A napos órákban az udvaron töltött pihenés közben is lesték az óhajainkat, nagyon tapintatosan közeledtek és érdeklődték meg, hogy van-e bármire igényünk.

A személyzet néha frissült, de a színvonal megmaradt. A mostani pincérünk különösen értette a dolgát. Kedves és készséges volt, sok információt közölt – néha kérés nélkül is –, több ilyenre lenne szükség Magyarországon. De egyébként is elmondható, hogy tisztában vannak a kínálattal, a kérdések 99%-ára rögtön tudják a választ – ami nem az, hogy „Megkérdezem a séf urat.”…

Tökéletesen példázza a felénk irányuló figyelmet és figyelmességet az alábbi példa: A szomszéd asztalnál ülő pár szóvá tette, hogy kicsit fáznak és nem kapcsolnák-e be a fűtést. Természetesen megtették, de előtte megkérdezték a többi vendéget is, hogy nem zavarná-e őket, ha a fűtést elindítanák – ez ugyanis egy kisebb zajjal jár majd (mármint a klíma üzemelése).

De a személyzet nem csak a viselkedésével, hanem már a kinézetével is a tökéletes élmény biztosítására törekszik. Például itt a fehér kesztyű tényleg hófehér (ellenben a Costesben tapasztaltakkal), de az egész öltözékükben megjelenik az elegancia és a tisztaság.

Kicsit furcsa volt elsőre, hogy az ételeket felszolgáló személyzet, az étterem szempontjából holtidőnek számító sávokban a szálloda egyéb teendőit végzi. Például megérkezéskor ugyanaz a kedves arc fogad, aki később az asztalunkhoz szervírozza a séf úr által elkészített kreációkat. Egyik esetben sem hibáznak. Több, mint korrekt!

Szóval kiszolgálás maximális pont, már csak ezért is érdemes idelátogatni.

 4. Feeling

A hely hangulata elegáns, főúri. Engem nem ragadott magával annyira, mint például a Héderváry Kastély, de így is csak dicsérő jelzőket tudnék használni. Gyönyörűen újították fel annak idején, és azóta is odafigyelnek az épület karbantartására. Egyáltalán nem látszik rajta az idő múlása. Igazi luxus környezetet teremtettek mind a kastélyon belül, mind a körülötte lévő angol kertben. Mutatok képeket, mert a jelzőkből már kifogytam.

A mostani lakosztályunk ilyen volt:

Korábban pedig ilyen körülmények között hajthattuk álomra fejünket:

A kastély belülről ilyen volt:

A wellness részlegről néhány kép külön:

Az lényeg azért az étterem volt – mind a belső rész és mind (a jó időben használható) terasz is megért néhány kattintást:

A kastély és környéke így néz ki:

Néhány képet a közös mellékhelyiségről is készítettünk, biztos kíváncsiak vagytok rá.

Róluk is elmondható, hogy mind nagyon igényesek, tiszták és illatosak is.

 5. Árak

A Chateau Visz nem olcsó, de ezt nem is várjuk tőle. Luxus környezetben, luxus körülmények között egy fine dining étteremben kapunk igazán kiemelkedő ételeket. Ezt nem lehet olcsón megúszni. De nem is kell naponta itt ebédelni vagy vacsorázni. Illetve ha szállodaként beszélünk róla, nem nyaraló helyett kell használni a kastélyt (vagy ha ezt szeretnénk, legyen nagyon vastag a pénztárcánk). Viszont 1-2 évente (amennyire anyagi helyzetünk engedi) megéri eljönni és kikapcsolni a nagy rohanásból – mellette pedig az ország egyik legjobb éttermében tájékozódni, hogy hol tart éppen a gasztronómiai forradalom.

A számla csak a külön fogyasztást tartalmazta – a szoba, az 5 fogásos menü és a reggeli árát a foglaláskor már kifizettük. Elismerem nem kevés, de ha azt nézzük, hogy csak a 2 esszencia 10 ezret elvitt, már nem is annyira vészes. De azt ki kellett próbálnunk! :)

 6. A Gasztrotúrák összegzése

Dicsértem őket eleget, itt már nem teszem – olvassátok el az eddigieket. Mind szállodaként, mind étteremként erősen ajánljuk. Szerencsénkre már 4 alkalommal is eltölthettünk néhány napot, és reméljük, még sokszor visszatérünk. Ha megtehetitek, évente látogassatok el, nem fogtok csalódni. Ha nem, akkor legalább egyszer az életben, mert megéri rá spórolni.

A sok dicséret mellet szóljunk az általunk egyetlen kifogásolható dologról is velük kapcsolatban: túl sűrűn váltogatják egymást a séfek. 4 év alatt 4 új arc inkább sok, mint kevés. Szerencsénkre eddig tökéletesen oldották meg a helycseréket, de talán jó lenne egy kis nyugalom már ezen a területen is. Talán akkor a Michelin csillag is rájuk találna – bár (igazságtalanul) nehéz Magyarországon vidékiként bekerülni a piros könyvbe, de mi drukkolunk, hogy az ellenőrök ne csak a budapesti éttermeket teszteljék, eljussanak a fővárostól távoli Viszbe is. Megérdemelnék!

Pont:  9/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.