2012. március 6. 18:00 / Tünde

Az én drága férjecskémtől főzőiskola élményt kaptam ajándékba Karácsonyra. Találó meglepi volt, hisz a főzésről valljuk be, keveset tudok, így nagyon örültem neki. Utánanézett, hogy milyen sulik vannak, hová és milyen témára érdemes jelentkezni. Mivel rengeteg izgalmas dologra akadt, úgy döntött, rám bízza a dolgot, de azért sugallta, hogy szerinte a Csillagánizs lesz a legjobb választás. Én is végignézegettem a főzősulikat, és olyat kerestem, ahol az előadó chéf kiemelkedően jó a szakmában. Így találtam rá a Segal Viktor vezette, „Élmények ízekben - Lyon, Pierre Orsi” címmel ellátott, Csillagánizs tanfolyamra. Igaza lett az uramnak! :)

Segal Viktor már nagyon rég az egyik kedvenc chéfünk, sajnáljuk, hogy nincs már saját étterme. 2008-ban volt szerencsénk kipróbálni a Segalt, nagyon élveztük minden fogását. Bezárását követően, 2009-ben voltunk Segal vacsorán a Stand Bistróban, illetve az Abacusban is kóstoltunk már az általa megálmodott menüből. A könyveit (Színek és ízek; Ízek és formák) is szívesen lapozgatjuk, bár a bennük található csodás receptek kipróbálásáig még nem jutottunk el. Talán pont ennek megalapozására, illetve Segal élményeink egyértelmű megkoronázására nyújtott kiváló lehetőséget a Csillagánizs főzőtanfolyama.

Na de ki is az a Segal Viktor? Néhány mondatban róla azoknak, akik esetleg nem ismernék. Segal Viktor 13 évig dolgozott külföldön (többek között Tel Avivban, Lyonban és Amszterdamban), az ottani élményei nagy hatással voltak mai gasztronómiai filozófiájára, amely három pilléren alapul: 1. kifinomult egyszerűség, azaz egy domináns íz és némi kreativitás; 2. harmónia, azaz két egymástól látszólag távol álló íz vagy alapanyag összhangja; 3. felfedezés, azaz kulináris nyitottság, fantázia, kísérletező kedv. A nemzetközi környezet és a kultúrák sokszínűsége ma is rendkívül fontosak számára. A Csillagánizs szóban forgó tanfolyamának (merthogy rendszeresen tart ilyet több témában is) menüsorát is a lyoni, Pierre Orsi  két Michelin-csillagos éttermének klasszikus konyhájában szerzett élményei inspirálták.

És most lássuk, mi történt a főzőtanfolyamon.

Izgatottan érkeztem életem első, idegenek közt zajló főzőtanfolyamára – Ferit nem sikerült rábeszélnem, hogy tartson velem. Voltam már három főzőcskézésen is, de ezek céges rendezvények voltak, jól ismert kollégákkal vagy ügyfelekkel. Nagyon jó móka volt mindegyik, de arról fogalmam sem volt, hogy fogom érezni magam főzés közben egy számomra teljesen ismeretlen közegben.

Kellemes, barátságos környezetbe érkeztem. Egy tágas, nagy konyhában nyüzsgött néhány ember, akik közül többen is bemutatkozásukkal üdvözöltek. Az idegen érzéseimet az első néhány perc alatt sikerült feloldaniuk a kedves, mosolygós házigazdáknak. Épp az ablakban lévő fűszernövényekről folyt a beszélgetés – itthon ezek gyakorlatilag azonnal tönkremennek, itt meg gyönyörű, zöld dzsungellé alakították az ablak környékét. Megtudtam, hogy nem tűz rájuk a nap, de mégis kapnak elég fényt, sűrűn vágják a zöldjüket és vizet is kapnak naponta – hát igen, nálam ezek szinte mind hiányzó faktorok. Már az elején hasznos infókkal gazdagodtam a fentieket tekintve is, de ehhez még pluszban érkezett egy újabb adalék. Arról hallhattam, hogy hogy lehet a frissen vásárolt zöldfűszereket sokáig frissen tartani: nedves papírtörlőben kell a hűtőbe tenni és még egy hét múlva is gyönyörűek. Főleg, ha nem hagyjuk a papírtörlőt kiszáradni…

A fűszer kisokos után rátaláltam a névre szóló, saját kis eszközeimre, így kezdtem magam egyre otthonosabban érezni.

Minden résztvevő (jelen esetben 6, egyébként max. 8 fő) kapott egy a menüt és a hozzávalókat is tartalmazó jegyzetlapot, egy főzőkötényt és egy konyha kendőt, illetve a hely szelleméhez igazodó, meleg csillagánizs teát, amolyan welcome drinkként. Emellett egy kitűzőt is, hogy könnyebb legyen egymást megszólítani.

Először egy rövid eligazítást kaptunk az előzetes tudnivalókról. Bemutatásra kerültek a fenti és az asztal fiókjában lévő eszközök.

Megtudtuk, hogy a mosogatást a személyzet végzi, viszont a rendkívül éles késeket nekünk kell minden használat után elmosni a balesetek elkerülése végett. Számomra az nem volt új információ, hogy ezt hideg vízben kell megtenni, ugyanis Feri otthoni késkészlete is szent és még csak távolról sem haverkodhat a mosogatógéppel – vagy ha mégis, az tuti válóok…

Aztán bele is csaptunk a lecsóba – Viktor ismertette a menüt, néhány percben betekintést nyújtott a Michelin-csillagos éttermek kulisszatitkaiba (ezekről a bejegyzés végén találtok egy csokorral), majd nekiláttunk hol közösen, hol önállóan az ételek elkészítéséhez.

Lássuk akkor egyesével, melyik fogásnál mit tanultam.

Az előétel: rákfarkak édesköményes zöldségekkel és ánizsos zellerpürével.

Ki gondolná, hogy ebből az összeállításból a zöldségek jelentik a legnagyobb kihívást…

Éttermekben sokszor láttam már a tányéromon az apró kockákra vágott zöldségeket, de sosem gondoltam bele, hogy azok milyen értékes munka eredményei. Igaz, nekem eszembe se jutott, hogy kézzel csinálják. Nem kis türelemjáték, 2x2x2 mm-es kockákat kell vágni a zöldségekből, ez a brunoise. Hallhattunk olyan chéf-tanoncról, aki 12 órán át csak ezekkel bíbelődött, mire jött a „főnök”, talált benne nem tökéleteset és az egészet beleborította egy nagy edénybe és ott, a fickó orra előtt az összeset ledarálta! Emberünk többet biztosan nem ment annak a konyhának (de lehet, másnak se) a környékére… Nekem szerencsém volt! Viktor elnéző tanár bácsi volt, ráadásul pont a legkönnyebb zöldséget kaptam, a cukkinit.

Nehézségi sorrendben egyébként: kaliforniai paprika, édeskömény, hagymák és a legnehezebben aprítható a sárgarépa, mert kemény – ezekből állt a zöldségcsokrunk. Csak a zöld héját kellett felhasználnom és csak néhány percet vett igénybe, de az is jól próbára tette a türelmemet. Végül mindenki elkészült a saját adagjával, majd pici vajon megpároltuk a zöldségeket egy kis ánizsmag, lime, só, bors és Pernod (ánizspálinka) felhasználásával.

Közben zöldség alaplében megfőtt a zeller egy kis só, fehérbors és tejszín, illetve vaj társaságában.

Nem is gondolnánk, milyen brutál sok vajat használnak a topéttermekben! Az az alap, amiben készül a mártás és pluszban is kap még egy jó adagot, attól lesz olyan selymes, bársonyos. Hát igen a fogyókúrázók ne menjenek ilyen éttermek közelébe.

Itt azt is megtanultam, hogy amikor a püréhez való zöldségek főnek és azt hiszed, hogy már jók, még vagy 15 percig kell főzni. Aztán bekerült az egész massza a thermomixbe, amely amellett, hogy aprít, párol is. Beállítható, hogy mennyi ideig, milyen hőfokon turmixoljon. Különlegessége, hogy tízezerszer többet forog, mint a normál turmix és emellett melegít is.

Ettől lesz olyan selymesen krémes a püré, mint az éttermekben. Erre a titokra is fény derült. Mehetünk tovább.

Az édesköményről még nem tettem említést. A zöldje és a szára bekerült a brunoisba, egyébként juliennre (zsülienn = vékony metélt) vágva, gyömbérrel megsütve is kiváló köret, illetve kellemesen fűszerezheti a saliöntet olivaolaját is. A gumóját pedig vékony karikákra vágta Viktor, majd megszórta sóval, borssal és berakta 220 fokos, légkeveréses sütőbe, egy számomra újabb ismeretlen dolog társaságában – műanyag sütőpapír.

Ti láttatok/használtatok már ilyet? Állítólag örök darab, egyszer kell megvenni és csak le kell tisztítani használat után (7 200 huf). Nagyon praktikusnak tűnik.

A zöldségek után már csak a rákokkal kellett foglalkoznunk.

Azt hittem, kemény munka lesz, de meglepően egyszerű volt! Kaptunk egy konyha ollót, azzal kellett a hátukon a fejüktől a farkuk felé haladva kettényisszantani a páncéljukat.

Én leszedtem a fejét is, de a farkát hagytam – mondta Viktor, hogy azt azért szokták rajtahagyni, hogy egyrészt meg lehessen fogni, másrészt mert úgy nem tűnik olyan picinek. Apró éttermi praktikák rulez. A bélcsatornáját is el kell távolítani, amit nem is mindig olyan könnyű, mert szokták őket éheztetni, hogy kiürüljön. Ez esetben nem is lehet megtalálni - igaz, nem is kell ilyenkor foglalkozni vele. Grillezéskor egyébként érdemes rajtahagyni a teljes menetfelszerelését, mert akkor jobban megtartja a nedvességet, puhább, omlósabb lesz a húsa.

Azt is megtudtam, hogy a fagyasztott rákot cukros-sós vízben kell felolvasztani, hogy feszes maradjon.

Őket végül pici olajban sütöttük ki – pár perc volt az egész, mindkét oldalukat épphogy csak meg kellett pirítani, úgy, hogy a közepe még picit nyers maradjon.

A rákoknál tanultam azt is meg, hogy a serpenyőt mindig szárazon kell hevíteni, hogy ha már füstöl, belerakod az olajat és láthatod, hogy már jó, nem kell beledobálni semmit tesztelés végett, illetve az olaj sem ég meg. Én ezt sem tudtam…

Közben Viktor elkezdte a tálalást az édeskömények tányérra helyezésével. Rájuk jöhetett a zöldség, aminek a formáját két kanál mesteri össze-vissza forgatásával érte el – próbáltam ellesni a mozdulatot, ami nagyon egyszerűnek tűnt, de nekem még véletlenül sem sikerült. Állítólag az a titka, hogy pont fordítva kell a kanalakat egymásba helyezgetni, mint ahogy ráállna a kezed. Úgy hívják egyébként, hogy „kanel”, ha jól értettem. Nekem leginkább az éttermi csoki mousse tálalását juttatta eszembe.

Aztán még kaptak egy-egy csík zellerpürét, és íme a végeredmény: a rákfarkaim édesköményes zöldségekkel és ánizsos zellerpürével.

Nem csak jól nézett ki, isteni volt az íze is! Állítólag ez volt az egyik legjobban fogyó étel a Pierre Orsiban. Nem csodálom.

Következett a kacsamáj karamellizált rozmaringos almával.

Először a zöldalmát kellett vastagabb karikákra vágni.

Majd elkészítettük a karamellt cukorból. Amíg fel nem olvad, nem szabad kevergetni, mert akkor csomós lesz.

Amint sült, levettük a tűzhelyről, calvadost (erjesztett alma léből készült, francia párlat) löttyintettünk hozzá és pici citromot, majd vissza a tűzre. Amikor már nem látszik benne cukor kristály, csak a karamell, akkor készült el. Ha ehhez tennénk külön hevített tejszínt, toffeet kapnánk, ami desszertekhez, pl. fagyi tetejére nagyon finom. Azt is megtanultam, hogy hogyan lehet a karamelles edényt tisztítani (és nem kidobni, mint ahogy arról már tettem tanúbizonyságot) – a csodamegoldás a víz. Ezzel kell ugyanis fölönteni, majd forralni és a megolvadt karamellt simán kiönteni. Logikus! Akár rá is jöhettem volna…

A végén mehet bele a vaj, majd amikor az is felolvadt kerül bele a rozmaring. Csak a végén, hogy ne égjen meg.

Ettől olyan fantasztikus illata lett az egésznek, hogy az valami csoda! Isteni volt! És nem csak az illata…

Ez után érkezhettek az almakarikák.

Addig kellett őket párolni, amíg meg nem puhultak – villával érdemes előtte tesztelni a keménységüket, majd a főzés közben újra csekkolgatni, hogy éppen hogy állnak. Viktor ajánlotta ezt a köretet vadhúsokhoz is.

Közben készülhetett a kacsamáj is. Újabb érdekességet tudtam meg. A legnagyobb chéfek sem tudják megkülönböztetni a jó minőségű kacsamájat a libamájtól! Épp ezért nem szokatlan, hogy még a legjobb(!) éttermekben is a libamáj helyett nagyon jó minőségű kacsamájjal dolgoznak, ugyanis az olcsóbb. Ezt sem gondoltam volna. Mennyi mindenről fogalmam sincs… Hát igen, boldogok a lelki szegények! ;)

A libamájra só és bors került, majd mindenféle zsiradék nélkül bele a forró tepsibe.

Jó sok zsírt ereszt magából, nem is gondoltam volna. Eddig, amikor itthon csináltunk, mindig a saját hájában sütöttük ki, így ezt sosem tudtam még megfigyelni.

Mindkét oldalát meg kell pirítani (étteremben nem szokták ennyire) és már kész is.

A végén még egy kis vaníliás tengeri sóval bolondítottuk meg. Ő lett az én kis (illetve jó nagy) adagom, sült kacsamáj karamellizált rozmaringos almával.

A rozmaringos, édes, vajas alma és a kacsamáj…. hmmmm, nyámi!

És már csak a desszert maradt hátra: lassan sült birsalma fűszeres tejcsoki mártással.

A birsalma előkészítésének még a legelején, a zöldségvágás előtt nekiestünk. Nem is bántam, mert volt legalább sikerélményem! Viktor félbevágta a birsalmákat, majd nekünk kellett a magházát kikaparni belőle – elég veszélyes mozzanat, mert iszonyat kemény a nyers birsalma, a kés meg rettentően éles, így történt is egy kis baleset. Meglepetésemre nem velem! Az egyik srácnak a kezébe szaladt a kés, de nem esett komolyabb baja. A főzősuli is jól szerepelt az eü-vizsgán, hamar ellátták a sérülést. Én viszont széles mosollyal az arcomon örültem, hogy ilyen szépre sikerült a kis faragásom.

Nem mindenki volt ám ilyen ügyes! ;) Bezzeg a következő mozzanatnál, a zöldségdarabolásnál beégtem, mert azonnal odajöttek hozzám és megmutatták, hogy kell tisztességesen megfogni egy kést – a franc se tudta, hogy a pengéjét kell a hüvelyk és a mutatóujjam közé venni (ezzel megtámasztva, erősen tartva a kést) és a hozzám közelebb eső részét emelgetve aprítani a zöldséget. Tehát már az elején lebuktam, hogy nem vagyok egy nagy kukta, de legalább megint tanultam valamit. Megszámolhatatlan tudásra tettem szert az este során.

A birsalma héját és kikapart belsejét nem kellett kidobni, hanem abból készítettük a szirupot. Cukorral, vízzel, citrom levével, illetve menta- és korianderszárral + egy kis chili is került bele.

A birsalma magas pektintartalma miatt sűrű, zselés szirupot kaptunk.

Amíg ez itt főtt, a megtisztított birsalmák citromos vízben úszkáltak.

Aztán – még a rákok tisztítása előtt – eldöntöttük, hogy sütjük vagy főzzük a birsalmákat, hisz viszonylag sok időre volt szükségük, amíg megpuhulnak. Sütés közben folyton locsolgatni kellett volna a sziruppal, így az addigra már leszűrt szirupban való főzés mellett döntöttünk. Amint már érezhető, hogy nem kemény, mindjárt puha, azonnal ki kell venni, mert még puhul aztán is. Lehet egyébként más gyümölcsből is hasonlót készíteni, pl. friss kemény barackból, ott nem is kell főzni vagy sütni, csak simán ráönteni a szirupot, abban megpuhul.

A szirup segítségével gyümölcs chipset is lehet készíteni. A hajszálvékonyra vágott gyümölcsöt (pl. alma, ananász) bele kell mártani a szirupba, majd 111 fokon (nem vicc! a Pierre Orsiban külön sütők állnak rendelkezésre a különböző hőfokokra) 2,5-4 órán keresztül (attól függ, mennyire sikerültek vékonyra) kell sütni, légkeverés nélkül.

Mivel följöttek a szirup tetejére, meg kellett őket fordítani, hogy minkét oldaluk megpuhuljon.

Majd mikor ezzel is elkészültünk, jöhettek a tejcsoki pasztillák. Megtudtam, hogy az igazán jó tejcsokoládéban már lecitin sincs (egyébként ezt azért kapja, hogy ne fehéredjen). 37-45%-os csokoládé tartalmúak a legjobb tejcsokik. Ezek kb. dupla annyiba kerülnek, mint a normál csokik, de húszszor olyan jók! Azért jó pasztillával főzni, mert nem kell a csoki darabolásával maszatolni meg sokáig várni az olvadásukra, hisz 3g/db egy ilyen pasztilla.

A különleges fűszerezést a togarashi adta, ami egy japán, chilis-borsos fűszerkeverék. Egy ideig csíp, aztán nem, azaz mikor megkóstoljuk vele ízesített desszertünket, először érezzük majd a csokit, aztán elkezd picit csípni, majd pedig marad a finom csoki íz.

A csípősséghez kapcsolódóan Viktor elmesélte, hogy hogy került kapcsolatba a munkásságára nagymértékben ható, thai konyhával. A francia konyhában thai előkészítőkkel dolgozott. A napi egyszeri személyzeti ételt ők nem ették meg, sőt, látni se bírták. Mivel a személyzet szerette az ázsiai konyhát is, ésszerű megoldásnak kínálkozott, hogy rájuk bízzák a személyzeti étel elkészítését. Így is történt. Egy hónapig úgy csípett, hogy az „agyuk is zsibbadt”, de aztán hozzászoktak és élvezték az ázsiai ízeket. Aztán Viktor főzött nekik, és így alakult ki a fúziós konyhája, a kelet és a nyugat keveredésével, az európai ízek ázsiai konyhával való házasításával.

A mi csípős csokinkhoz pasztillákkal láttunk neki. Jutott belőle mindenkinek kóstolni is – tényleg nagyon finom volt önmagában is!

Fájó szívvel, de meg kellett válnunk tőlük és be kellett őket olvasztanunk.

Pillanatok alatt felolvadt,

és már csak a hab maradt hátra. Na erre a fejezetre kiemelt figyelmet fordítottam, ugyanis be kell valljam, életemben nem sikerült otthon normális tejszínhabot gyártanom! Pedig már próbáltam néhányszor, de vagy nem volt elég hideg minden alapanyag vagy túlvertem és ezáltal vajat köpültem belőle. Legalább abban már jó vagyok!

Mit tanultam: 1. Minél zsírosabb, (32%-os) tejszínből kell készíteni (pl. President, Cserpes, de még a Lidl saját terméke is megfelelő) 2. Nem elég a tejszínt lehűteni, legalább egy napig kell hűtőben tárolni. 3. Le kell hűteni minden turmixalkatrészt is, ami részt vesz a habverésben – erre elég 15-20 perc. 4. Nem szabad erősen verni, kis fokozaton kell turmixolni. 5. Nem szabad túlverni, mert akkor vaj lesz belőle. (Ebben vagyok én nagy.) +1 Ha igazán jó habot szeretnél, minimum 1 liter tejszínből kell készítened.

Ha végképp nem megy, jöhet a LISS habszifon, vagy ha minden kötél szakad, általában helyettesíthető felvert mascarponéval is.

Nálam a 6-ból szerintem egyetlen egy kritérium sem teljesült. De legalább most már világos, miért jutottam végül mindig vajhoz...

Ilyen egy télleg f@sza tejszínhab, amely méltó a lassan sült birsalma és a fűszeres tejcsoki mártás megkoronázására.

A zöldségeknél tanult technikával kellett/lehetett (volna, de az enyémet Viktor átvállalta) a tejszínhabbal díszíteni a desszertet. A csokit forró csokiként is fogyasztottuk. Eszméletlenül finom volt! Tényleg a csoki-csíp-csoki élményt kaptuk!

Elfogyasztása közben Viktor arról tartott kiselőadást, hogy mennyire érdemes a fűszerekre költeni, hisz nemcsak, hogy a jó minőség jobb eredményt is produkál, de kevesebbet is kell belőlük használni. Az áruk segít a választásban – pl. a bors esetében minimum 50-70ezer forint/kg áron árulják a jó minőségűeket. Hallottam pár jó márkáról is – pl. Thiercelin, Terre Exotique. Amiért viszont úgy tűnt, ölni tudna, az a Vegeta – mármint ha használja valaki a környezetében! :D

A "csillagos" vacsora elkészítése közben hallhattunk érdekes történeteket a konyhaajtón túlról, ezeket is nagy örömmel vettem – álljon még belőlük itt egy csokor, zárásképpen, tanulni vágyó chéfeknek (elrettentésül) vagy a lyoni Pierre Orsi kulisszatitkai iránt érdeklődőknek:

2-3 évet is kell várni, amíg bejutsz egy Michelin-csillagos étterembe dolgozni. Amikor megvan a meló, számíthatsz rá, hogy napi 18 órán át kell dolgoznod, amely során csupán 2x15 perces szünetekkel számolhatsz! Fél-1 évig vagy egy helyen és eltelik akár 10 év is, mire ténylegesen pénzt kapsz a munkádért. Addig koszt és kvártély alapon, saját beruházásként fordítod erőforrásaidat a fejlesztésedre.

A vezető chéfek tényleg pszichopata elmebetegek – ahogy ezt mi, mezei halandók, max. egyes tévéműsorokból tudhatjuk. Pierre Orsi feleségével való üvöltözése kívülről lökött francia vígjátéknak is tűnhet, de testközelből biztosan más a bukéja. Viktor szerint a katonaság ehhez képest egy gyönyör.  Vele megtörtént, hogy a ruhájának nyakánál fogva húzták végig a konyhán! Pedig azt a sztorit nem is tudta az öreg Pierre, hogy Viktor egyszer felcserélte a kék és a piros dobozokat, amelyek a francia honhoz képest pont fordítva tartalmazzák a cukrot és a sót a sok évig munkahelyéül szolgáló Tel Avivban… Sajnos nem is akármikor, hanem pont az aranyárban mérhető pisztácia fagyi készítése közben. Kb. másfél kilót sikerült belezúdítania, úgyhogy mehetett mind a lefolyóba… Az életét egy cukrász chéf ragyogó ötlete mentette meg, miszerint tegyen úgy, mintha mi sem történt volna, vigye az egészet a fagyigéphez és ott öntse a csapba. Ezzel a múvval legalább túlélte. Örök hálája a cukrász chéfnek a ragyogó ötletéért.

Egyszerre 22 vendéget fogadtak, akiket 35 fős személyzet szolgált ki. Nem volt beszélgetés, egymáshoz sem szólhattak munka közben, így nem is ismerték egymást az ott dolgozók!

A két csillagos hely csak friss, helyi alapanyagokkal dolgozik. Egyszerű alapanyagokból készítenek csodálatos ételeket (nekem nagyon bejönne a Viktor által említett zeller-burgonya-gesztenye püré köret). Az ebédre és a vacsorára is mindent frissen készítenek – még azokat a dolgokat is, ami nem igényelné pl. a macaronokat el lehetne délelőtt készíteni és este is ugyanolyan jók lennének, de a szabály, az szabály. A maradékból a közeli bisztrójukban készítenek ételeket, kb. negyed áron. Naponta kétszer van mindenre kiterjedő takarítás, de egész nap patyolat tisztának kell lennie a konyharuhának és a kukáknak is…

Nálunk a kukák megteltek, a konyharuhámon pedig látszott a teljes menü…

Volt még sok-sok anekdota, de azt hiszem, ennyi is elegendő egyszerre. Aki nem hiszi, járjon utána!

Hát így sikerült részemről a Viktor lyoni Pierre Orsi élményeinek reprodukálása ízekben.

Közel sem voltam profi, de iszonyatosan élveztem a helyszínt, a tanfolyam vezetőinek útmutatásait és sztorijait, illetve természetesen az ételek elkészítését és a finomságok elfogyasztását is. Köszönet érte Ferinek is!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.