2011. május 20. / Seprű Oszkár

Fekete-fehér, kopott filmet nézek. Egy Chaplin-szerű fazon rohangál rajta a kor technikájának megfelelően, egy kissé szakadozottan, mereven. Létrával ügyetlenkedik, melynek vége ablaktörés, tortát fog a kezében, amit pont egy hölgy kalapjára ejt, majd festékes vödröket próbál magával vinni, de egy balul sikerült lépés után magára önti… és én nem nevetek. Talán azért nem, mert én is részese voltam a filmnek egy derűs májusi napon.

Imádok enni, kóstolni, ízlelni, és ezen igényeimnek – lehetőségeimhez mérten – gyakran teret is engedek.  Kihasználok minden akciós lehetőséget, ha egy általam érdekesnek ítélt étterembe eljuthatok vele. Így esett, hogy az Étteremhét keretein belül asztalt foglaltam a Chez Daniel étterembe.

Megérkezvén az akkor még nem, de később hangulatossá váló belsőudvarba senki nem fogadott minket, de elnézve a kerthelyiségben üldögélő embertömeget, ez nem is nagyon lepett meg. Ezt hívják teltháznak. A belső helyiség felé indultam és az ott lévő hölgynek jeleztem ittlétünket, de ő sajnos nem beszélt magyarul, viszont egyetlen kollégája segítőkészen útbaigazított és asztalunkhoz vezetett.
A kerthelyiségben lévő műanyag székek és imbolygó asztalunk nem tett utalást a franciás életérzésre, de a parafa dugó, mellyel pincérünk újra egyensúlyt hozott labilis standunk életébe, bizton állíthatom, hogy francia volt.

Jól van, leültünk, helyben vagyunk, szusszanhatunk, innánk, de a pincér eltűnt. Előbb még a parafa dugóval zsonglőrködött, most meg nincs sehol. 10 perc sem telt bele és már az asztalunknál is volt a kérdéssel: Mit hozhatok inni? Mondjuk bort… és ebben a pillanatban, mint bűvész a nyulat, úgy vett elő fél üveg bort a háta mögül. Hát Istenem, épp nála volt. Ilyen világszámra nem mondhattunk nemet, de hát volt, aki nem bort kért és az - sajnos - még várni kényszerült.

Ideje volt ételt is rendelni, bár a kívánt előételünk elfogyott, de választottunk az alternatívák közül. Csirkemáj rügysalátával, spárga hollandi mártással és francia hagymaleves került az asztalra. A csirkemáj igazán jó választásnak bizonyult, ízletes volt, puha és még a tálalása is rendben volt. A spárgáról nem sok jót lehetett elmondani. Sajnos fás részek is kerültek a tányérra, a hollandi mártás állaga és minimális mennyisége értelmezhetetlen volt.

A hagymaleves szervírozásánál ismét elindult a burleszk, amikor pincérnőnk egy laza csuklómozdulattal beleöntötte a reszelt sajtot feleségem italába, majd - mint aki jól végezte dolgát - továbbállt. Ekkor már kerestük Sebestyén Balázst és a Kész Átverés stábját, de csak nem jött oda hozzánk senki kezében pezsgővel, gurgulázva röhögve, ezért vártuk a pincérnő újbóli felbukkanását. „Hamarosan” ismét felénk vette az irányt és mi rákérdeztünk, hogy nem gondolja-e, hogy ki kéne cserélni a félig sajtreszelékkel telt poharat. Biztos az angolunkkal volt a baj, mert nem teljesen értette problémánkat és nem is tudott róla, hogy Ő öntötte bele, de végül ki lett cserélve az ital… a pohár, az nem.

Ha jól emlékszem, ekkor tűnt fel először az intézményi kutya, aki nyugodtan járkált az asztalok között helyét keresve, és ha memóriám nem csal, szintén ekkor lépett színre a cigarettázó szakács karakter, akit egy cigarettázó szakács alakított . A tulajdonos, Daniel, megjelenésével azt hittem, vége lesz a káosznak és minden a helyére kerül, de csak beesteledett és hangulatossá vált az amúgy kissé nyomasztó belső udvar.

Körülbelül másfél óra múlva szervírozták főételeinket, ami hátszín fűszervajjal és pirított borjúmáj volt.
Mindhárom hátszín rágós volt és az egyik tán nem is hátszín, de hogy a marha, amiből kikanyarították végelgyengülésben halt meg, az nyilvánvaló volt. A borjúmáj az az inas fajta, szívós harcos volt, nehezen adta át magát a gyomorsav meleg ölelésének.  Szerencsére, ha az ételek nem is, de a hely maga tovább szórakoztatott, ugyanis sötétedés után teljesen valószerűtlen létformák kezdtek el beszivárogni az utca felől, asztalt keresve. Minden rajzfilmanimátor sírt volna örömében, ha ilyen karakterek jutna eszébe.
Kicsit úgy éreztem magam, mint amikor a Jedi Visszatér című filmben Han Solo beugrott Jabba ivójába a Tatooine bolygón.

Feltételezhetően a pincérünk is a ház mikrotársadalmát csodálta, mert 2 és fél óra után jutottunk desszerthez, ami állt rebarbara tortából, creme brulée-ból és csokoládéhabból. A rebarbara torta finom volt, de fás, a creme brulée egy megfelelő iparosmunka és a csokihab sem kerülne a Gasztronómia magazin címlapjára, de ha kissé eltúlzott édességét figyelmen kívül hagyom, nem volt vele semmi gond.

Burleszkünk utolsó felvonása a fizetés volt, ahol közösen számoltuk össze, hogy ki mit is ivott (tényleg nem vezették???) és a végén kiegyeztünk egy összegben, ami annyi jattot tartalmazott (kissé elszámoltuk magunkat), hogy pincérünk maximális elégedettségre asszociálhatott részünkről, mert szinte pukedlizett és pár névjeggyel is megkínált minket. Megérkezéstől helyszín elhagyásig röpke három óra telt el nagy örömben, bódogságban, de nem hinném, hogy közülünk bárki is visszatérne ide ha, csak nem a világbéke múlna rajta.

Véget ért a vetítés és én csak ülök és bambulok előre. Biztos, hogy erre a filmre vettem jegyet?
1926-ban a burleszk is jó szórakozásnak tűnt, de 2011-ben már mások az igények.

Lehet, hogy ha nem az Étteremhéten próbáltuk volna ki és még esetleg pincér is van elég, meg a szakácsnak összejön az előző éjszaka és a kutya nem tüzel, akkor mást tapasztalunk, de ez így 3 pontot kapna (persze ha pontoznánk visszatekintésnél).

Gasztrotúrák kiegészítése: Gondolom, már rájöttetek, hogy ez a bejegyzés nem a mi tollunkból származott. Ha nem, akkor most szólok. :)

Röviden felvázolnám, hogy is jutottunk idáig. Április vége felé hallottunk először az Étteremhét nevű kezdeményezésről, ami keretein belül minden résztvevő étterem egységesen 3000 Ft-ért kínált egy 3 fogásos vacsoramenüt. Mivel már régóta ki akartuk próbálni a Chez Daniel-t, megragadtuk az alkalmat és egy – a gasztronómiáért hasonló módon rajongó – baráti házaspárral foglaltunk asztalt. Elmentünk, vacsoráztunk. Aztán egyik reggel Oszkár (a férfi tagja a házaspárnak) úgy ébredt, hogy muszáj magából kiírnia az élményt, ami már több, mint 1 hónapja emésztette. Fent látható az eredmény. Nekünk tetszett az írás. :)

Viszont kimaradt a számomra legszürrealisztikusabb jelenet, ami teljesen felemészt, ha nem írom le. :) Szóval a vacsora közepén megjelent egy külföldi pár (kutyával). Hamar kiderült, hogy vacsorázni szeretnének, de sajnos üres asztal már nem volt. A pincér nem esett kétségbe, a sarokban volt felhalmozva 1-2 asztal és szék. Így rögtön nekiállt volna a bútorok kiválogatásának, de sajnos a „bútorhalom” előtt helyezkedett el egy nagyobbacska grill. Sebaj, a pincér fogta és áthúzta egy üres helyre. Ezzel sikerült felrajzolnia egy kisebb focipályát a grillből kihullott hamu segítségével. De még nem volt vége! Már majdnem készen volt az új ülőhely kialakításával, amikor is megjelent Daniel és a magyarul nem beszélő pincérhölgy, kezükben egy teljesen megterített asztal (tényleg, szalvéta, evőeszközök, pohár – minden rajta volt), és egy elég meredek lépcsőn egyensúlyozva kihozták azt a benti helyiségből az udvarra. Pikk-pakk meglett az asztal - és közben mi is jól szórakoztunk, míg vártunk az ételekre.

Ott akkor megértettem, hogy hogyan keletkezett a burleszk, mint műfaj. Illetve rájöttem, hogy a Luis de Funes filmek miből is táplálkoztak. Felejthetetlen volt! Sajnos nem az étel miatt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.