Millenáris, Gourmet Fesztivál, 2012. június 9. 17:30-20:45 / Tünde

A Gourmet Fesztiválról szóló bejegyzésünkkel folytatjuk a fesztiválélményeink tárgyában íródott minisorozatunkat. Az előző bejegyzésben beszámoltunk arról, hogy milyen fantasztikus dolgokat lehet készíteni a libák húsából, illetve belső szerveiből – csokoládét, fagylaltot és persze ínycsiklandó ételeket is, mint pl. életem eddigi legfinomabb hamburgere –, most pedig azt nézzük meg közösen, hogy a Gourmet Fesztivál milyen felhozatallal dicsekedhetett 2012-ben.

Mivel túl vagyunk az első szülinapunkon, már a tavalyi, Budai Gourmet néven futó eseményről is beszámoltunk. Akkor ezzel a néhány mondattal zártuk sorainkat „Összességében a rendezvény nagyon jó lehetőséget nyújtott a már jól bevált helyek gyors végiglátogatására is, de leginkább az első benyomások megszerzésére egy-egy, számunkra új, még nem kipróbált étterem esetében. Várjuk nagyon a 2012-est és köszönjük a lehetőséget!” Idáig is eljutottunk, eljött végre a 2012-es Gourmet Fesztivál ideje.

Kisgyerekes barátainkkal érkeztünk a helyszínre. Mivel a bébi nem sokkal idősebb a blogunknál, neki nem kellett jegyet váltani, felnőttként viszont 2 900 forintot kellett fizetnünk fejenként az az napi belépőkért (a 3 napra szóló bérlet ára 5 800 huf volt). Meglepetésünkre szolgált két dolog is. Az egyik, hogy paypassos hitelkártyánk révén nem kellett külön fesztiválkártyát váltanunk, használhattuk a bankkártyánkat is. A másik pedig az, hogy a tavalyihoz képest nem emelkedett a belépő ára, sőt egy-egy kóstolópohárral is gazdagodtunk. Nem olcsó a jegy, de cserébe színvonalas helyszínnel, különböző programokkal és tömérdek kiállítóval szolgálnak. Csak az éttermek tekintetében közel 40-ből tudtunk választani!

A tavalyihoz hasonlóan most is az volt a fő vezérfonalunk, hogy olyan helyeket próbálunk ki, amelyeket még nem ismerünk vagy legalábbis a blog indulása óta nem nyílt alkalmunk írni róluk. Annyi különbséggel, hogy a már ismert/kipróbált éttermeket kihagyjuk a programból és csak az új gyöngyszemek keresésére fordítunk energiát.

Közülük először a Spazio Caffé ManueLt vettük célkeresztbe. Megmondom őszintén, még csak nem is hallottam ezelőtt róluk – ellenben Ferivel, mert most, hogy nézem, már rajta van a tesztelendő éttermeink listáján… Facebook oldaluk szerint tavaly májusban nyitottak a Szent István körúton, az olasz ManueL kávé termékcsalád népszerűsítése céljából. Baráti áron kínálják az olasz és a magyar konyha egyszerű, de ízléses ételeit – azóta már kipróbáltam őket, érdemes betérni hozzájuk egy ebédre, tényleg olcsó és finom!

A picit ropi helyett házi grissinivel kínáltuk, amelyek között akadt a hagyományos kinézetű mellett fekete is, amely színét a tintahal adta. Ízlett neki, de nem nyilatkozott róla bővebben (egyelőre még nem tud ;)).  Egyébként már most nagy gurmé a kissrác, mert csak olyan ételeket hajlandó megenni, amelyeknek szimpatikus számára a színe, a többi hiába lehetne esetleg finom, rájuk se néz. Jól elleszünk mi vele később is szerintem! ;)

Az apukája kacsatepertőkrémet kóstolt házi kenyérrel, én pedig fekete raviolit mozzarellával és szárított paradicsommal töltve.

A raviolim is (a grissinihez hasonlóan) tintahaltól lett fekete, belül pedig a mozzarella és a paradicsom tette még színesebbé. A mellette lévő szósz szerintem tenger gyümölcseiből készülhetett. Nagyon izgalmas és finom fogás volt.

A kacsatepertőkrém is ízlett minden kóstolónak – mert persze mindannyian belemásztunk egymás tányérjába is.

Feri mindeközben a 21 A Magyar Vendéglőben állt sorban és kapta lencsevégre Litauszki Zsoltot, aki személyesen készítette el az étkét.

Senkit ne zavarjon meg, hogy Zsolt a Pierrot ajtójában pihen éppen. Zsolt ugyanis amellett, hogy privátban főállású séf, egyszerre három étterem konyháját is segíti, mint kreatív séf. A 21 A Magyar Vendéglő és a Café Pierrot egymással szemben helyezkednek el a Budai Várban, a Pest-Buda Bistro pedig 120 méterre van tőlük. Legalább az éttermek közötti közlekedés bonyolultságával nem kell törődnie az elfoglalt séfnek. ;) Közülük még csak a Café Pierrot-t próbáltuk, nagyon elégedettek voltunk velük, minden szempontból. Előtte pedig a Maligán Borétteremben volt szerencsénk megcsodálni Zsolt tudását, ahol 2009 márciusában készítette el az utolsó vacsoráját.

Íme tehát a költemény, amit ő maga készített az uramnak a fesztiválon: rántott borjúnyelv, burgonyasalátával.

Feri: A borjúnyelv hiba nélkül teljesített, a burgonyasaláta viszont még őt is  túlszárnyalta. A tetején lévő himalájasó fűszerezte meg igazán a tányért – szó szerint és átvitt értelemben is. Finom volt na, ízlett.

A 21 A Magyar után a Pierrot mellett elsétálva (azt ugyanis már volt szerencsénk megismerni) a Pest-Buda kínálatából választott Feri: tokajis házikolbászt, amelyhez az Aranykaviárból hoztunk vodkákat – úgy tűnik, nincs Gourmet Fesztivál vodka nélkül…

Feri: Megérte kipróbálni! Igazi házilag készített kolbász került a tányérra. A tokajis mivolta miatt enyhén édeskés/boros alapíze volt. A mustár hagyományos mustár volt, de a kolbász pikáns íze mellé nem is hiányzott semmi cifrázás.

Ahogy haladtunk beljebb a fesztivál forgatagában (szerintünk sokkal többen voltak a látogatók is, mint tavaly), eljutottunk a személyes kedvencünkhöz, a nU Bor és Bisztronómiához (leány nevén U26 bisztronómiai fakultáció), akik egy kardhallal nyűgözték le a nem csak gasztronómiai izgalmakra vágyók vizuális érzékeit. Barátaikkal, az Olimpia Étteremmel osztották meg a standjukat. Kizárólag tengeri herkentyűket sütött-főzött a két séf, Palotai Csaba és Takács Lajos.

Nem tudtunk választani a tenger gyümölcsei közül (meg a nU-t úgyis minden 7végén tesztelgetjük, az Olimpiában is voltunk már, bár nem egy éven belül), így továbbhaladtunk a mellettük lévő, számunkra csupán a tavalyi fesztiválról és a jó híréről ismert Anyukám Mondta étterem standjához. Ők azok, akiket már tavaly is kinéztünk magunknak, de azóta sem túráztunk Encsen – egyelőre. Most egy picit kompenzáltunk, mert végigettük az étlapjukat. ;)

Én focacciát (kép jobb oldalán), Feri toszkán pacalt (fent), a barátunk pedig pirított malacfület (balra) evett csicseriborsóval.

A focaccia lepény tésztája finom volt, vékony pizzatésztához hasonlítható leginkább. A helyszínre telepített kemencében sütötték.

A rajta lévő mozzarella, paradicsom, rukkola és a pármai sonka is jó minőségűek voltak és kellemes harmóniát alkottak az olasz fűszerekkel és olívaolajjal együttesen.

Én a többi ételről nem tudok véleményt mondani, de ezt remélhetőleg megbocsátjátok nekem.

Feri: A pacal hozta a hírneve alapján elvárt szintet – isteni volt. Az Anyukám mondta toszkán százrétű pacalt készített – a százrétű a kérődző állatok gyomrának az egyik része –, ami egy félbevágott, nagyon finom, házi készítésű, pizzatészta-szerű „zsemlébe” kerül. A „töltelék” egy kanálnyi csípős pacal volt, rajta parmezánforgács. Ezt ki kellene mindenkinek próbálni!

Volt még kézműves turronjuk, ami egy jellegzetes spanyol, mézből és mandulából készült édesség. Ezt most kihagytuk, mert még bőven bírtunk enni főételt is és a desszerteket későbbre terveztük.

A fiúk pacalja és malacfüle után én – felvéve velük a ritmust – bevállaltam egy vadas marhapofát szalvétagombóccal a Mezzótól.

Azért mertem ilyesmivel kísérletezni, mert Feri már evett ilyet pár helyen és mindig irigykedve kóstolgattam, majd ettem meg a nagy részét, mert annyira finom volt. A Mezzo féle verziója is bejött. Nagyon ízletes volt a vadas szósz, a szalvéta gombóc is rendben volt és a marhapofa is hozta, amit tőle vártam. Bár most több zsíros részét sikerült felfedeznem, de hát ez már csak ilyen fajta. A parázs része viszont iszonyú finom! Azt hiszem, kijelenthetem, hogy szeretem a marhapofát! :) A Mezzo pedig újabb megerősítést kapott – már tavaly is elhatároztuk, hogy megnézzük őket, de egyelőre hozzájuk sem jutottunk még el.

A következő állomásunk az egyik pálinkaháznál volt. Eddig ittunk pezsgőt (amit a bejáratnál ingyenes welcome drinkként kínált a Freixenet), kóstoltunk borokat, nem hagytuk ki az Aranykaviáros vodkákat sem, sőt Feri még sört is ivott a Sörmanufaktúrától, úgyhogy épp ideje volt mindezt egy kis pálinkával leöblítenünk. A pálinka mellé pedig ettünk egy kis málna pálinkával ízesített macaront.

Hát nem gyönyörűek? Aztán az alkoholok mámorában néztük a színpadon fellépő Kerekes Band koncertet.

Ott rúgta a port Galambos Dorina és Péli Barna, óriási összhangban a zenével. Róluk nem készítettünk felvételt, reméljük, megbocsátjátok ezt nekünk.

Közben a barátaink beszereztek egy kis finomságot a Tigrisből – mi őket most kihagytuk, mert a múlt heti Libamájfesztiválon már kóstoltunk hasonlót náluk. A fotót azért fölrakom, mert nagyon szépek voltak – állítólag finomak is.

Egy darabig el is voltunk ennyi ellátmánnyal. Kicsit pihentünk, sétálgattunk, megnéztük a többi kiállítót, majd mikor már a legkisebb úrfi is megunta a játszóteret (merthogy az is volt), barátaink távoztak a helyszínről, így kettecskén folytattuk a további kalandozást.

Utunkon a Fülemüle étteremre bukkantunk. Először a pult mögött sürgölődő fekete srácra lettem figyelmes. Eléggé kitűnt a fesztivál arcai közül, hisz egyelőre a magyar nemzetiségűeken kívül nem igazán képviselteti magát senki a fesztiválon – lehet, nemsokára a távol keletiek is kivonulnak egy kis occó-pici menüvel? ;) Mindenesetre üde színfoltja volt a közösségnek, így nem is hagytam ki a helyet.

Aztán rábukkantam egy olyan különlegességre, amelyet semmiképpen sem tudtam volna kihagyni: balzsamecetes, olívás fehérbab baby polip-kagylóraguval.

Na, ez nemcsak jól hangzott, de isteni finom volt! Nem volt kis adag, túl sok hely sem volt már a gyomromban, mégis elfogyasztottam az utolsó cseppig. Kissé csípett, de pont jól állt neki. Tökéletes volt az állaga a fehérbabnak és a polipot is nagyon jól készítették el. A magvakkal teli kenyér is isteni volt, úgyhogy ők is felkerültek a tesztelendők listájára.

Aztán már csak pihegtem, mikor észrevettem, hogy a Káli Art Inn orgonakrémlevest kínál levendulával és mandulás sütivel. Feri pedig a körömpörköltjüket kóstolta meg házi ajvárral és kenyérrel.

Sosem ettem és még csak nem is hallottam eddig arról, hogy orgonából is lehet levest készíteni. Végül is miért is ne lehetne? Bár otthon valószínűleg nem fogom kipróbálni, de étteremben biztosan legközelebb is őt választanám. Izgalmas volt és finom!

Feri: Na, ez már nem esett jól. Nem azért, mert nem ízlett, csak ekkor már eléggé tele voltam. Ráadásul egy akkora „kocka” körömpörköltet kaptam, ami elég lett volna egy kisebb családnak. OK, túloztam, de semmiképpen sem egy kóstolóadagnyi volt. Mindenesetre a pörkölt nem a jól ismert formájában került a vendég elé, hanem egy kockaformájú építmény képében. Azt leöntötték egy kis tejfölös ubisalival, tetejére pedig kapor került. Mellé a finom kenyér és a még finomabb ajvár.  Az ötlet tetszetős, a kivitelezéssel sincs gond, csak ekkorra én már nem nagyon tudtam értékelni semmit. Bocsánat Káli Art Inn, nem a ti hibátok. Most jut eszembe, hogy itt már Gál Attila, a megboldogult Márgál séfje készíti az ételeket. Szorítunk neki, hogy jobban sikerüljön az itteni karrierje, mint a budapesti.

Aztán következett a Salon, ahol egres levest készítettek rozmaringos kecskesajttal.

Ugye senki sem gondolja, hogy egy ilyet kihagytam volna??? Minden összetevőjéért rajongok! Egres – nálunk köszméte, Feriéknél brüszke. Valaki elmagyarázhatná, hogy hogy a fenébe lehet ekkora különbség három magyar szó között úgy, hogy mindhárom tökéletesen ugyanazt jelenti?!?? Régen még otthon, a szüleimnél is volt köszméte bokrunk. Nagyon szerettem nyersen is, ha már eléggé érett volt (egyébként iszonyú savanyú és fanyar tud lenni), de a Nagymamám köszméte szószaként szívesebben fogyasztottam. Garantáltan megállná a helyét bármilyen gasztrofesztiválon! Szavakba sem tudom önteni, milyen fantasztikus volt! Annyit tudok, hogy vanília pudinggal habarta be, az volt a titka, de sajnos azóta sem próbáltam még soha utánacsinálni – utánozhatatlan! A rozmaringot azóta imádom, hogy a Csillagánizsban Segal Viktorral főzőcskéztem és karamellizált, rozmaringos almán tálaltuk a kacsamájat. Azokat az illatok is beleégtek az emlékeimbe elég rendesen. A kecskesajt meg szintén nagyon vonzó számomra. Minden kecsketerméket imádok! Képes vagyok ezer forintért megvenni egy liter kecsketejet – még akkor is, ha egyébként iszonyúan odafigyelek, hogy mire mennyit költök –, annyira imádom az illatát, ízét.

Hát lehetett volna ennek ellenállni? Kizárt! Hideg volt, nem túl édes, de nagyon finom! Mennyei volt a savanykás köszméteíz és a jellegzetes kecskesajt találkozása! Csöppet sem bántam meg, hogy még ezt is bevállaltam, pedig már tartottam tőle, hogy lassan a fülemen fog kifolyni a kaja.

Végignézve a kiállítók listáját, már csak egyetlen olyan hely volt, ahonnan még nem kóstoltunk soha életünkben semmit és ez a Chianti volt. Feri már feladta az evést, én pedig úgy döntöttem, hogy egy életem, egy halálom, ki nem hagyom ezt a helyet. Egyébként is nagyon megtetszett az egyik fogásuk, így nem is gondolkodtam tovább. Kértem egy tintahalat, zöldborsos cukorborsópürével, citrusos kecskesajt mártással.

Ahogy látható, már a fotót sem sikerült normálisan elkészítenem. Már tényleg majdnem belehaltam, de azért még valahogy magamba tuszkoltam őket. Finom volt nagyon, de már nem voltam rá abszolút nyitott. Így utólag nagyon jó kis tálnak tűnik, ha egyszer elmegyünk a Chiantiba és lesz az étlapjukon, tutira kipróbálom újra, mert már képtelen voltam bármit megjegyezni belőle.

Na és még csak most jött az édességpuffer feltöltése. Sajnos sok hely már a gyomrom desszerttároló rekeszében sem maradt, de mint tudjuk, azoknak mindig sikerül egy kis helyet szorítani. Megkóstoltuk hát a Macaron nap (mindkét kategóriában) győztesének, az a’Table pékség Boulangerie Patisserie, azaz cukrászdájának macaronjait.

Az egyik biztosan capuccinós volt, a másik meg talán mákos. Már csak ők maradtak nekünk, úgy este fél 9 körül, a többit elhordták a vendégek az egész napos kóstolgatás során. Nagyon puhák voltak és ízletesek, bár számomra ekkor már képtelenség volt összehasonlítani őket a korábban fogyasztott pálinkás macaronokkal.

Aztán még ámulatba ejtettek a Harrer Chocolat édességei és kértem még egy csokis pohárkrémet. Nagyon jó fejek voltak, mert már csak 20 forinttal kevesebb volt a fesztiválkártyán, amit a barátaink ránk hagytak, de így is elfogadták az alacsonyabb ellentételezést. Egy ilyen lehetőséget sem lehetet kihagyni! 20 forint! Nem nagy összeg, de manapság nem ezt tapasztaljuk a szolgáltatóktól, igazán jól esett ez az apró, de mégis nagyvonalú figyelmesség. Tehát úgy volt, hogy ez az utolsó dolog, amit a számba veszek most egy jó darabig…

Húúú, ez még ilyen élmények után is isteni volt! Krémes, csokis, nagyon finom!

El is döntöttük, hogy itt a vége, fuss el véle, elindulunk haza végre… amikor egyszer csak összefutottunk Segal Viktorral! Örömmel mutattam be neki a férjecskémet (aki ugye nem volt a főzősuliban) és mi is megismerkedhettünk a feleségével. Nagyon aranyosak voltak. Viktor azonnal elvezetett minket a Villa Bagatelle standjához, ahol megmutatta, hogy mi az, amit nem hagyhattunk már ki: Holsteiner kenyér pohárban, fűszeres paradicsomkrémmel, sajtkrémmel, csírával, illetve joghurtos spenót, nyúllal.

Na, itt már tényleg nagyon rosszul voltunk, de csak nem hagyhattunk ki egy ilyen kedves felajánlást. Eleve iszonyúan meglepett, hogy Viktor megismert engem (ez még a közös Garda gasztrotúra előtt volt)! Merthogy én őt, az csak természetes, de hogy ő engem… hmmm, tiszteletre méltó! :) És hogy még a standjukhoz is elvezetett (amit egyébként teljesen véletlenül hagytunk ki, hisz ha eszünkbe jut, hogy az ő nevéhez kapcsolódik a hely, tuti nem marad ki – voltunk már náluk párszor, de régebben) és nagy odaadással mesélte el, hogy miből állnak a kis csodái. Hát, igazán örömünkre szolgált. Én konkrétan el is felejtettem, hogy már a fülemen is folyik a kaja, annyira lenyűgözött, úgyhogy megköszöntük a lehetőséget, kezünkbe vettük a műanyag tányérokat és arrébb mentünk falatozni.

A joghurtos spenót valami fantasztikus volt, krémes, finom, a nyuszi is fincsi volt, de azt én már csak megkóstolni bírtam. Viszont a szendvics a pohárban… Na az tuti, hogy nem véletlenül futottunk össze Viktorral! Számomra ez lett az egész fesztiválról a kedvenc! Mekkora ötlet már, hogy a szendvicsbe valókat beleszórjuk egy pohárba??? Egy sor kenyérmorzsalék, egy sor isteni fűszerezésű paradicsomkrém, majd újra kenyér, majd sajtkrém, csíra, majd még megszórjuk egy kis kenyérmorzsával a tetejét, hogy még szebb legyen. De nem csak az ötlet volt fantasztikus, az ízek harmóniája is kiváló volt! Nem ragozom tovább. Az magáért beszél, hogy így, hogy már tényleg a végemet jártam is mind megettem.